Saját alkotásaim
Az értelem szintje mára a minimumra apadt,
nagyon kiszáradt a tikkasztó forróságban,
s a bölcsességből olyan kevés maradt.
Az értelem szintje alacsonyabb, mint valaha,
s ha továbbra is ilyen mértékben párolog,
végül sivataggá válik, mint a Szahara.
Egy értelmes lény védi az utódait bármi áron,
harcol értük és az életben maradásukért,
a végsőkig, az bármennyire is fájjon.
Egy értelmes lény küzd, néha könnyes szemmel,
s ha kell, feláldozza magát a gyermekeiért,
nem úgy tesz, mint sokszor az ember.
Nehéz optimistának lenni a mai világban,
melyben a gyűlölet igen gyorsan terjed,
és felbukkan a legapróbb vitákban.
Melyben elpusztítják mindazt, mi emberi,
megkeserítik a létet minden formában,
és így sok ember a helyét nem leli.
Melyben kihal a jóság, szenved az értelem,
manipulálnak, egymás ellen fordítanak,
s meglehet, a vége nem lesz vértelen.
Nehéz optimistának lenni remény nélkül,
s látni a szenvedő állatokat, növényeket,
mi sem menekülhetünk meg végül.
Az értelem rövid, a gonosz azonban hosszú,
a lelki megnyugvást sokszor segíti a bosszú.
Segít túllépni a fájdalmon, s az igaztalanon,
ám mégsem képes túllépni a vigasztalanon.
Az értelem rövid, mint egy nyúlnak a farka,
az igazság elbutult és nem az a kegyes fajta.
Aki mindezeket nem látja, annak már vége,
s hiába is üvöltözik, nem juthat el a fénybe.
Amikor a sötét homály uralja a ragyogó fényt,
és igyekszik eltörölni annak az emlékét is,
rabigába hajtja az összes emberi lényt.
Amikor a sötét homály uralja az üres elméket,
s bennük vigad, ott találja meg az örömét,
széttépi az értelem által szőtt kelméket.
Amikor nem a józan ész vezérel, hanem a harag,
és az izzó gyűlölet tombolva lelkeket rombol,
nem csoda, ha a jóból semmi nem marad.
Amikor nem a józan ész az, amely az úton kísér,
és nem a fény ragyog, hanem a sötétség ígér,
akkor bizony a sors ökle senkit nem kímél.
Az igazságot felfogni, s megérteni, sokszor nehéz,
elfogadni, elviselni, pedig még jóval nehezebb,
nagyon meg tudja terhelni a lelket az egész.
Az igazságot felfogni nem mindenkinek egyszerű,
és még ha sikerül is, gyakran tagadni próbálják,
annak függvényében, hogy az milyen jellegű.
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
Megérteni a megérthetetlent soha nem lehet,
az emberi elme egyszerűen képtelen rá,
és nem is tudja, mi az, amit tehet.
Megérteni a megérthetetlent kínzóan gyötrő,
a tudat hiába is reménykedik a csodában,
az eszmélés fájó lesz, mindent elsöprő.
