Saját alkotásaim
A tudás fényét megtalálja az, aki kitartóan keresi,
és aki szorgalmasan kutat utána folyamatosan,
az bizony egy szép napon biztosan megleli.
A tudás fényét megtalálja az, aki szeretné, akarja,
aki szeretné eloszlatni a homályt, a sötétséget,
és akit az igazság, a valóság nem zavarja.
Az emberi emlékezet sokaknál mintha nem is létezne,
igen hamar feledésbe merülnek lényeges dolgok,
míg a valóság és az igazság eltűnnek vérezve.
Az emberi emlékezet olyan, mint egy átszakított rosta,
amelyen akadály nélkül jut át bármi és minden,
miután az agyak irdatlanul át lettek mosva.
Az elkábítottak világában kihalóban van az értelem,
a legtöbben már a telefonjaikon élik az életüket,
így a meghódításuk egyszerű lesz, s vértelen.
Kik a képernyőhöz tapadva töltik a mindennapokat,
azok számára nem számít immár senki, semmi,
és hamar felszámolják az élő kapcsolatokat.
Az elme elsorvad, kihalóban van, s meglehet végleg,
minden hatalom vágyálma ez, a totális uralom,
és ez nagyon valószínű álom, de tényleg.
Az emberiség egykori fejlődése a szakadékba zuhan,
s mindaz, ami jó volt, a feledésbe merül örökre,
miközben az idő megállíthatatlanul suhan.
Az elkábítottak világában jóra számítani nem lehet,
sokkalta inkább káoszra és állandó zűrzavarra,
s ez ellen a józanság vajmi keveset tehet.
Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,
mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,
s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?
Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,
s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,
miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?
Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,
bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,
és minden jóravaló embert megvethessen?
Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,
az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,
meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?
Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,
mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,
s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?
Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,
erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,
ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?
Nem csupán fegyverekkel ölnek, más módok is vannak,
irányított időjárás és hőség, amely a termést kiégeti,
s egyre több teher, amiket az emberekre raknak.
Hazugságok, amelyekkel mérgezik az elmét és az életet,
mikkel gyűlöletet szítanak, egymás ellen fordítanak,
s melyekkel eltitkolják az igazságot, a lényeget.
Mérgek, miket be akarnak adni erőszakkal, bármi áron,
és amikkel alaposan megritkíthatják az emberiséget,
s a maradékot úgy tartják, mint a kutyát láncon.
Nem csupán fegyverekkel ölnek, az értelmet is megölik,
hisz az a sötét erők számára túlontúl veszélyes lehet,
és éppen ezért, már a kisgyermekkorban kiölik.
Nem agymosás kell, hanem békésebb és szebb napok,
ragyogóbb Nap az égen, ezüstös Hold az éjben,
kacarászó kicsik, s nyugodtabb nagyok.
Nem agymosás kell, hanem tiszta igazság és becsület,
a valóság elismerése, a jóság, s a szeretet ereje,
a megfontoltság, nem a forró hevület.
Nem agymosás kell, hanem emberséges és jobb világ,
olyan, melyet nem a rossz, vagy a gonosz ural,
s amelyből kihalnak az értelmetlen viták.
Nem agymosás kell, hanem egészség, vidám emberek,
megértés, segítőkészség, értelem, s élhető élet,
melyben a rosszakarók, a porban fekszenek.
Milyen alapon dönt bárki a testünkről és a lelkünkről,
hogyan merészel, egy sötétség vezérelte klikk,
megfosztani a jogainktól, s a testünktől?
Miféle világban élünk, ahol a gyermek, nem a szülőké,
és amelyben a normalitást elmossa a mocsok,
s jobb, ha senki, soha nem válik szülővé?
Az egykori értelem elbutítása miként lehet ilyen gyors,
és miféleképpen gondolkoznak a hiszékenyek,
s mi az oka, hogy ilyen kegyetlen a sors?
Hogyan hagyhatják az emberek, a mérgek beadatását,
s a teljes ellenőrzést valamennyi percük fölött,
a szabadságuk elvételét, befagyasztását?
Milyen alapon dönt bárki a testünkről, az álmainkról,
az érzéseinkről, a szerelmeinkről, az életünkről,
s miképp foszthatnak meg, a vágyainktól?
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt, a halálát akarta,
nem bírta elviselni a jótékony hatásait sohasem,
és minden tudása, tette, bántotta, zavarta.
Zavarta, hogy az emberek szerették és nagyon várták,
hiszen általa lettek boldogabbak, s vidámabbak,
sőt, azt is fájlalta, ha felkapcsolták a lámpát.
A fény jelképezi az értelmet, a reményt meg az esélyt,
szeretettel tölti fel a lelkeket, megnyugvást adhat,
s igyekszik elhárítani az ármányt, a veszélyt.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt és gyűlölni fogja,
nem bírja elviselni a ragyogását, s az éltető erejét,
ezen okból önmaga lesz, saját maga foglya.
Az emberi értelem lassan alulmarad ezen a világon,
főképpen, mivel a butulása igen gyorsan halad,
és látszólag nem változtat ezen az irányon.
A mesterséges intelligencia viszont nagyon fejlődik,
testet ölt, képeket készít, könyveket ír és beszél,
s a szellem immár nem a palackban rejtőzik.
Az emberi értelem lassan alulmarad, bizony hamar,
nem tud lépést tartani a technika fejlődésével,
s számára a citrom egyre savanyúbb, fanyar.
Szenny árassza el az egész világot, amelybe az belefullad,
mindenfelé a mocsok és a fertő piszkítja be a Földet,
miközben az értelem, mindebbe beleszunnyad.
Szenny árassza el az egész világot és megfertőzi az elmét,
mely zavarodottá válik, s képtelen józan cselekvésre,
kapcarongynak nézve, a legfinomabb kelmét.
