Saját alkotásaim
Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,
az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,
a legnagyobb is áldozattá válhatott.
Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,
néha odakapnak óvatosan és rettegve,
a nagyobbak megölték már sokukat.
Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,
nagyon izgatottak, lesik a történéseket,
s mind reméli, ami marad, az az övé.
Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,
s morognak egymásra izzó gyűlölettel,
sokszor egymást tépik dühökben.
Békésen tűrik a juhok, hogy lenyírják a gyapjukat,
némán, kidülledt szemekkel és sírva néznek,
s ez ellen soha nem hallatják a hangjukat.
Békésen tűrik a juhok, hogy az utódaikat levágják,
a kicsiny bárányaik mind túl korán távoznak,
s mögöttük az akol ajtaját végleg bezárják.
Békésen tűrik a juhok, hogy a vágóhídra kerülnek,
engedelmesek és menekülni sem próbálnak,
így hamarosan a bográcsokba kerülnek.
A szorgos sírásók ásnak, megszállottan, keményen,
hisz az a dolguk, sok és mély gödröt kell ásni,
ám mindnek csakis a pénz jár a fejében.
Az évek során szépen gazdagodott a családi kassza,
nem véletlenül, sokakat kellett ezért elásniuk,
s így gyarapodott eme társulat haszna.
Kontinensnyi lelket szeretnének még föld alá tenni,
és megszabadítani őket az élet nehézségeitől,
sokszor kell még az ásót a kezükbe venni.
A szorgos sírásók ásnak, arcukon flegma mosollyal,
nagyon bizakodnak, hogy nélkülözhetetlenek,
s a gyászt letudják, egy olcsó csokorral.
Maszk mögé bújva nem a valóság látszik,
és nem is az igazság tündököl fényesen,
az elmével csakis a hamisság játszik.
Arc nélküli világban mindenki egy senki,
nem ember, nem lélek és nem élőlény,
olyasféle, kiket oly könnyű megvetni.
Az engedelmesség a gyengék miatt élhet,
miattuk szenved az értelem rengeteget,
és a tisztánlátás bizony miattuk félhet.
Maszk mögé bújva fog elpusztulni a világ,
mivel a rettegés és a félelem hatalmas,
az ostobák sírjain soha nem nő virág.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, vajh mit ér el vele,
önmaga pusztulását gyorsítja fel és idézi elő,
s a végén a keze, a semmivel lesz tele.
Hiába igyekszik kimosni a szennyesét, oly felesleges,
valódi énjét hiába fényezi, s láttatja kegyesnek,
nincs semmiféle tette, ami érdemleges.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, maga pusztul bele,
s vele pusztul a kapzsisága, a zsugori mivolta,
és végezetül megeszi majd őt, a fene.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
