Saját alkotásaim
Igazi békesség csakis egy helyen létezik,
azon a helyen végleg megpihen a lélek,
és többé nem szenved, nem kétkedik.
Igazi békesség az emberek csodás álma,
egy álom, amelyben a szeretet is örök,
és amelyben már semmi nem drága.
Igazi békesség, az a felhőtlen nyugalom,
a temetői csendben szunyókál az idő,
és a sok nehézség után ez a jutalom.
A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,
ilyenkor az emberek önmagukba néznek,
és szeretet árad kicsikben, nagyokban.
Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,
fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,
s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.
Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,
oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,
s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.
A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,
a sírokon virágok, a szemekben könnyek,
s e könnyek megcsillannak a fényben.
A valóságot nem komolyan venni igen nagy hiba,
s hiába a félrenézés, meg a sok hamis áltatás,
mindezeken sajnos nem segít az ima.
A valóságot nem komolyan venni biza felelőtlen,
és hazudhat önmagának bárki, bármennyit,
végül mind ott végezzük, a temetőben.
A hiszékenység sosem vezet jóra, rossz útra terel,
be tudja csapni az elmét bárhol és bármikor,
ám a kudarcokért az ember önmaga felel.
A hiszékenység sosem vezet jóra és sírba is tehet,
általa elvész a bizalom, elveszhetnek a javak,
s mindaz ami szép volt, semmivé lehet.
Amíg valaki még fiatal, addig bizony el nem hiszi,
hogy legyen bármennyire gyors és igen fürge,
a sors legvégül őt is a temetőbe viszi.
Az idősebbek szavára lebecsmérlőn hiába legyint,
idő múltával, amikor az egészsége meggyengül,
arcra esik, majd újra, újból és megint.
Eleinte nem érti miért van az így és fel sem fogja,
nem is bírja elviselni a tudatot sem, sehogyan,
s azt, hogy már gyengül, ki nem mondja.
Mikor az ereje kezdi elhagyni és nehezen mozog,
megbeszéli magával, hogy ez csupán látszat,
tovább küzd, erősködik, akaratos, konok.
Mindenkit megbírál, aki jót akar, s jót is tanácsol,
nehezen tűri el a segítőszándékot, a jóakaratot,
és önmagának egy álomvilágot varázsol.
Amíg valaki még fiatal, hitetlenkedve rázza a fejét,
ám a napnyugta közeledtével mégis megbékél,
s mielőtt végleg búcsút int, megleli a helyét.
Szomorú a szívem, ahogy most a temetőt járom,
a lelkem tele van emlékekkel, gondolatokkal,
és eközben a szeretteim sírköveit látom.
Lágyan cirógat a napfény, amíg némán haladok,
érzelmek sokasága tör fel a szívem mélyéről,
és egy ideig biztosan szomorú maradok.
Amíg nézem a mécsesekben pislogó apró lángot,
elképzelem, milyen lenne, ha ők még élnének,
és együtt járhatnánk a szilveszteri táncot.
Szomorú a szívem, hisz lassan mind elmegyünk,
elbúcsúzunk sorban, ki hangosan, ki halkan,
és a végtelenben egyesül a szellemünk.
Vihar előtti csönd honol a mesék földjén, sokan alszanak,
pihennek a törpök, a tündék, a manók, s az óriások,
és így, behunyt szemmel, semmitől nem tartanak.
Mély álomban pihen a sok király, no meg a sok hercegnő,
a hős lovagok sem küzdenek a hétfejű sárkánnyal,
és ez a csend mindenfelé, szinte már dermesztő.
Csipkerózsika, Hófehérke, Piroska, mind tétlenül várnak,
ahogy vár a rokka, a mérgezett alma és a farkas is,
miközben a fejük felett, sötét felhők szállnak.
Valamennyi mesealak kiesett a szerepéből, s tanácstalan,
kábák a bűbájtól, a nekik beadott mézes méregtől,
amely a számukra, egyáltalán nem hatástalan.
Vihar előtti csönd honol a mesék földjén, s lehűl a levegő,
a gonosz varázs erősen hat és hamarosan villámlik,
végül e szép világból nem lesz más, csak temető.
A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, sőt, túl rég,
csupán nem gondolunk minderre sohasem,
s nem hisszük el, hogy közeleg a vég.
Nem akarjuk felfogni a valóságot, mert az rémes,
megmutatja, hogy reánk nincsen szükség,
s a lehetőségeink köre nem túl széles.
Akik a sírunkat megásták, csak nevetnek rajtunk,
lenéznek minket és élősködőknek tartanak,
miközben mi, már mindentől tartunk.
Hamarosan megfosztanak az alapvető jogainktól,
elveszik a szabadságunkat és az életünket,
s elvárják, hogy érezzük magunkat jól.
A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, túl mélyen,
annyira, hogy ne térhessünk vissza többé,
s ha ezt hagyjuk, az végzetes, szégyen.
A mélységesen elbutított elmék világa, ím megérkezett,
a sötétség leple igen gyorsan és hatékonyan terjed,
ám a gonosz bizony, még így sem elégedett.
Számára az idő nagyon fontos, eredményt akar, hamar,
nem bírja kivárni a természetes folyamatok végét,
és az, hogy még van élet, a számára fanyar.
A mélységesen elbutított elmék világa, az maga a halál,
ahonnan nincs visszaút és nincs esélye a jövőnek,
a remény ott nem mást, csak sírokat talál.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,
egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,
hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,
amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,
igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.
