Saját alkotásaim
Sok múlik az akaraton, de még mennyire,
és ha az ember nem küzd kitartóan,
minden esélye elszáll messzire.
A félrenézés, a szemlehunyás sosem segít,
aki gyenge és gyáván lehajtja a fejét,
az legtöbbször mindent elveszít.
Sok múlik az akaraton, akár maga az élet,
és ki nem tudja összeszedni önmagát,
az a nap minden percében félhet.
Sokan nem mernek szembenézni önmagukkal,
és nem merik felvállalni önnön hibáikat,
nem bírnak el gondjaikkal, bajaikkal.
Sokan nem mernek szembenézni a valósággal,
az érzéseikkel, fájdalmaikkal, bánatukkal,
és a jelenlegi világ okozta csalódással.
Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,
csupán egy szolga és egy arctalan senki,
ki önmagára a félelem miatt nem lel.
Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,
mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,
semmint képviselni az égető valóságot.
Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,
letagadni mindazt, amit valaha szeretet,
és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.
Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,
és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,
mintsem kardot fogni, még ma, máris.
Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,
és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,
s amiért manapság igen sokat enged.
Megjött az ősz, s itt van a rettegtetés újra,
hiszen a félelmet mindig táplálni kell,
sokszor a járványok mögé bújva.
Az engedelmes nép pedig fejet hajt bután,
nem áll ellen és elfelejti ama mondást,
csak egyszer volt kutyavásár Budán.
Nem emlékszik erre és mindenre bólogat,
a kapcarongyot fel is kapja az orra elé,
ez aztán az igazi, önfeladó hódolat.
Nem gondolkozik, mert ahhoz ész is kell,
s túlontúl fájdalmas az igazságot látni,
azt látva a lelke nyugalmat nem lel.
Persze gyalázza azokat, akik mégis látják,
akik ki mernek állni, mernek küzdeni,
s akik a végüket tétlenül nem várják.
Megjött az ősz, aláhullanak az élet levelei,
s aláhullik a remény, amely túl gyenge,
mindenfelé fekszenek a lét tetemei.
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Aki nem üt vissza, ne csodálkozzon, ha megverik,
ha lenézik, kigúnyolják, megvetően kinevetik,
és legvégül mindent, ami az övé, elveszik.
Aki nem üt vissza, csak gyáván, s reszketve lapul,
a szemeit lesütve retteg attól, hogy mi vár rá,
azt önmaga félelme ejtette és tartja rabul.
Aki nem üt vissza és még a gyermekeit sem védi,
sőt, tétlenül nézi, ahogyan az állatait is leölik,
annak ezen a világon igen fájdalmas élni.
Aki nem üt vissza, mindenféle riogatásnak bedől,
s engedély nélkül még reménykedni sem mer,
az egy megkeseredett lelkű ember belül.
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
A félelem és a hiszékenység igen csodálatos páros,
remekül beleilleszkednek ebbe a mai világba,
ám ténykedésük biz önmagukra is káros.
Jól elvannak, vígan, mosolyogva telnek a napjaik,
sokszor találkoznak barátjukkal, a butasággal,
és sokat buliznak együtt, estétől hajnalig.
A félelem és a hiszékenység kéz a kézben menetel,
engedelmesen bólogatnak mindig, mindenre,
bátorságból viszont egyikük sem remekel.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
A félelem mérgezi a lelkeket és kiszolgáltatottá teszi,
ezen okból folyik még a csapból is a rettegtetés,
s mindez, az emberek életkedvét is elveszi.
A félelem mérgezi a lelkeket és sokakat beteggé tesz,
megfertőzi az elméket, a gyávaság börtönébe zár,
s amíg nem küzd az ész, ez mindig így lesz.
