Saját alkotásaim
Sok múlik az akaraton, de még mennyire,
és ha az ember nem küzd kitartóan,
minden esélye elszáll messzire.
A félrenézés, a szemlehunyás sosem segít,
aki gyenge és gyáván lehajtja a fejét,
az legtöbbször mindent elveszít.
Sok múlik az akaraton, akár maga az élet,
és ki nem tudja összeszedni önmagát,
az a nap minden percében félhet.
Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,
lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,
és keserűen keresik a vigaszukat.
Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,
s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,
az igaztalannal soha nem vitáznak.
Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,
egyszerűbb megalkudni és engedni,
s inkább örök rettegésben élnek.
Sokan harc nélkül adják fel az életüket,
és lemondanak minden reményről,
így elősegítve a sötét végzetüket.
Az igazság súlyát elviselni csak kevesen bírják,
mert ahhoz becsület és nagy lelki erő kell,
akiknek ilyen nincs, magukat elsírják.
Az igazság súlyát elviselni gyakorta lehetetlen,
az emberek zömének ugyan nagy a szája,
ám a valóságban oly sokuk tehetetlen.
Életünk nagy része munka, teher és szenvedés,
megfelelni akarás, jó pofizás, fejet hajtás,
engedelmesség és gyakori tettetés.
Vajmi kevés az öröm, a vidámság, a boldogság,
az igaz szeretet, a felhőtlen kacaj, a mosoly,
pedig a lélek sebeire, ez az orvosság.
Életünk nagy része küzdelem, bizony a halálig,
és nagyon fáj beismerni a gyengeségeinket,
ha a szívünkben igazság nem tanyázik.
Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,
folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,
s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?
Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,
mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,
de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?
A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,
a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,
felnyílhat egyszer az emberek szeme?
Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,
képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,
érdemel-e végül bármiféle szánalmat?
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
Állandó árnyékban nehéz kicsirázni a magnak,
és szinte lehetetlen, hogy egykor felnőjön,
s megmutathassa magát a Napnak.
A folytonos taposás alatt a fűszálak megtörnek,
és nem olyan szép a rét, amennyire lehetne,
főképpen, ha még az esők sem jönnek.
A szakadatlan félelem elpusztíthatja a lelkeket,
véget vethet a legszebb álmok sorának is,
és megkeserítheti a kellemes perceket.
Állandó árnyékban bujdokol a szegény remény,
már alig meri szemét rávetni a nagyvilágra,
hisz tudja, az ereje most igen csekély.
A gyengélkedő remény tanácstalanul várakozik,
és maga sem tudja, hogy mihez is kezdjen,
ám látja, mindenki békére vágyakozik.
Békére, biztonságra, s főleg egy élhetőbb életre,
nyugalomra, szeretetre, és boldog napokra,
nem pedig szegényes, keserves évekre.
Vidám percekre, órákra, egészségre, szerelemre,
nem korlátozásokra, vagy megfélemlítésre,
tiltásokra, s kikényszerített fegyelemre.
A gyengélkedő remény próbálkozik talpra állni,
s igyekszik végre összeszedni magát újból,
hiszen szeretne ismét emelt fővel járni.
Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,
s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,
elnyomva az igaz véleményeket.
Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,
hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,
s önmagára biza nem vigyázott.
Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,
a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,
s elismerni a gonoszok uralmát.
Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,
és a hiszékenység miatti pusztulással,
az izzó, fájdalmas veszteséggel.
Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,
anélkül soha nem létezhet önbecsülés,
értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
és egy ilyen hazug, gonosz világban,
bárkinek a szavában hinni, bízni.
Reménytelen már a remény maradéka is,
és sajnos szomorúan szánalmas senki,
aki lustaságból, s butaságból hisz.
Aki arra sem képes, hogy önmagát védje,
ki nem néz utána a dolgok sűrűjének,
s kinek csupán a dacosság a tétje.
Dacol akkor is, mikor tudja, hogy veszít,
tudja, hogy nincs igaza, nem is lesz,
s gyenge lelke sértődötten feszít.
Feláldozza a családját, a gyermekei létét,
s felvállalja a kísérleti nyúl szerepét,
a tükörben imádja önmaga képét.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
mivel esélytelen az értelem ébredése,
s bizony sokan, sokat fognak sírni.
