sírok Archívum - Kiss Gyula versei

A megemlékezés fényei

A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,

ilyenkor az emberek önmagukba néznek,

és szeretet árad kicsikben, nagyokban.

Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,

fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,

s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.

Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,

oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,

s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.

A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,

a sírokon virágok, a szemekben könnyek,

s e könnyek megcsillannak a fényben.

A szorgos sírásók ásnak

A szorgos sírásók ásnak, megszállottan, keményen,

hisz az a dolguk, sok és mély gödröt kell ásni,

ám mindnek csakis a pénz jár a fejében.

Az évek során szépen gazdagodott a családi kassza,

nem véletlenül, sokakat kellett ezért elásniuk,

s így gyarapodott eme társulat haszna.

Kontinensnyi lelket szeretnének még föld alá tenni,

és megszabadítani őket az élet nehézségeitől,

sokszor kell még az ásót a kezükbe venni.

A szorgos sírásók ásnak, arcukon flegma mosollyal,

nagyon bizakodnak, hogy nélkülözhetetlenek,

s a gyászt letudják, egy olcsó csokorral.

A sírjaink meg vannak ásva egy ideje

A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, sőt, túl rég,

csupán nem gondolunk minderre sohasem,

s nem hisszük el, hogy közeleg a vég.

Nem akarjuk felfogni a valóságot, mert az rémes,

megmutatja, hogy reánk nincsen szükség,

s a lehetőségeink köre nem túl széles.

Akik a sírunkat megásták, csak nevetnek rajtunk,

lenéznek minket és élősködőknek tartanak,

miközben mi, már mindentől tartunk.

Hamarosan megfosztanak az alapvető jogainktól,

elveszik a szabadságunkat és az életünket,

s elvárják, hogy érezzük magunkat jól.

A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, túl mélyen,

annyira, hogy ne térhessünk vissza többé,

s ha ezt hagyjuk, az végzetes, szégyen.

A technika fogságában élve

A technika fogságában élve, a valóság nem számít,

s nem számítanak az emberi kapcsolatok,

mivel a nem létező látszat elkábít.

Manapság nincsenek beszélgetések, igaz ölelések,

nincs normális szülő és gyermek kapcsolat,

s szétfoszlanak a szoros kötelékek.

Nem számít az értelem, s nem is kell, hogy legyen,

elég a telefon bűbája, a számítógép varázsa,

és ez már nem a jövő, hanem a jelen.

Lélektelenné téve, az ember nem más, csak szolga,

engedelmes rab, olcsó kapcarongy csupán,

és elhiszi, csakis a főhajtás a dolga.

A technika fogságában élve, élvezhetetlen a világ,

nincs szeretet, s nincs tisztelet és becsület,

végül már a sírokon sem lesz virág.

Mind oda kerülünk

Mind oda kerülünk, ahol nincs többé fájdalom,

nincs betegség, sem bánat, vagy szenvedés,

sem semmiféle, lelket romboló ártalom.

Azon a helyen örök béke honol és csend hallik,

néha madarak csivitelnek a bokrok között,

s a fűszálak rejtekén is élet zajlik.

A fák búsan bólogatnak a szomorú sírok fölött,

s hűs árnyékukkal védelmezik a hantok sorát,

innen bizony még senki meg nem szökött.

Mind oda kerülünk, honnan az irány a végtelen,

s éjjelente, mikor a csillagok mosolyognak,

mind, aki ezt látja, elfeledni képtelen.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30