Saját alkotásaim
Amikor a teli spájzot patkányok lepik el,
nem sok marad, mire a gazda reggel kel.
Felfalják az összes tartalékát, az élelmét,
s megerősítik a kártevőktől való félelmét.
Amikor a teli spájzot csupán emlék őrzi,
már semmi nincs, amit meg lehet főzni.
A régi szép idők után jön az éhezés kora,
ezt pedig senki nem felejti el majd soha.
A varázslatos kertet a ragyogó napfény éltette,
a szellő cirógatta a virágokat és a termést,
e csodás helyet a szeretet hívta életre.
Fák és bokrok szegélyezték, zöldelltek a rétek,
a közepén egy hűs vizű patak csordogált,
ember nem látott még ilyen szépet.
Eme kert a völgyben pihent, hegyektől ölelve,
pazar vidék volt, biztonságos és nyugodt,
nem reagált a távolról hallható zörejre.
A zörej egyre erősödött, elsötétedett a kék ég,
a szélvihar erőteljesen tombolt, dühöngött,
és hamarosan szétverte a kertet a jég.
A varázslatos kertet csupán az emlékezet őrzi,
az egykori csodája már a végtelenbe szállt,
és ott az örökkévaló örökre megőrzi.
Élt valaha egy idős néni, aki csak jót akart,
akinek hatalmas volt a szíve, s a lelke,
és aki soha, senkit nem zavart.
Aki mindig segített, ha az erejéből kitellett,
s aki képes volt betegen is támogatni,
a jó célért minden lehetőt kifejtett.
Aki imádta a családját, kicsiket, nagyokat,
számtalan tragédia árnyékát viselte,
de néhanap megélt jobb napokat.
Akit a szomszédai is kedveltek, s szerettek,
sokszor süteményeket is sütött nekik,
gyakorta pedig együtt nevettek.
Élt valaha egy idős néni, az emléke ragyog,
s fennen hirdeti az igazi szeretet erejét,
nélküle sokkal szürkébbek a napok.
A siker érzése oly mámorító, feldobja a lelket,
hisz rengeteg küzdelem, s kitartás az ára,
ám az ember így, kis dicsőségre lelhet.
A siker érzése megdobogtatja a szívet sokszor,
feldobja az egyhangú napokat, hónapokat,
sőt, ki átéli, az utolsó percig arra gondol.
Hamar eltelik ami jó, szinte meg sem történt,
és csupán egy álomnak tűnik nemsokára,
nem kavarja fel a galaktikus örvényt.
Az elképzelt dolgok kevésszer válnak valóra,
pedig olyannyira csábító maga a tudata is,
s így érezhet a Föld valamennyi lakója.
Hamar eltelik ami jó, mi marad, az az emlék,
s a lélek belül új kalandokra vágyakozik,
olyanokra, melyek történtek nemrég.
Vajon milyen emléket hagyunk hátra magunk után,
olyat, amelyik méltán tiszteletet érdemel mindig,
netán olyat, ami szégyen, s egy nulla csupán?
Megőrizheti bizton tetteinket a történelem folyama,
vagy épp ellenkezőleg, undorral fordul el a Nap is,
s eltüntet minket a galaxisok végtelen moraja?
Mindez rajtunk múlik, vagy talán mások is hibásak,
meglehet, hogy túl gyávák és a gyengék vagyunk,
és a végtelennek a kapuján is simán kivágnak?
Hogyan nézhetünk a gyermekek, s utódok szemébe,
ha harc nélkül feladjuk a jogainkat és a jövőjüket,
s mindezekért csakis a halált kapjuk cserébe?
Vajon milyen emléket hagyunk, ami reményt adhat,
s ami meg tudja mutatni, mik a lehetőségek eztán,
és milyen lesz az a világ, amit örökül kapnak?
Szösszenet az egész létünk ebben az időben,
és meglehet emlékünk sem marad a jövőben.
Éppen ezért nem mindegy, bármit is teszünk,
hogy tiszta, vagy mocskos marad-e a nevünk.
Szösszenet vagyunk, semmi más, nem egyéb,
szólhatnak rólunk regék, történetek és mesék.
Netán elfeledhet minket a történelem, a világ,
csak a sírjainkon marad pár elszáradt virág.
