Saját alkotásaim
Amikor tétlenül nézzük, hová visz a sorsunk,
s az ujjunkat sem mozdítjuk magunkért,
nem számít, végül miket is mondunk.
Nem számít miről álmodunk, mire vágyunk,
miket óhajtunk és mi is okozna örömöt,
kizárólag a fantáziánkkal játszunk.
Amikor tétlenül nézzük, hogy mi lesz velünk,
s félelmünkben gondolkozni sem merünk,
persze, hogy emiatt sokat fáj a fejünk.
Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,
lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,
és keserűen keresik a vigaszukat.
Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,
s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,
az igaztalannal soha nem vitáznak.
Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,
egyszerűbb megalkudni és engedni,
s inkább örök rettegésben élnek.
Sokan harc nélkül adják fel az életüket,
és lemondanak minden reményről,
így elősegítve a sötét végzetüket.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Mindig csak az a kellene, nem pedig a tegyünk valamit,
nem a kapjuk össze magunkat és mozduljunk meg,
s nem a hallgassuk meg más értelmes szavait.
Mindenkinek kellene a pénz, a jólét, s kellene a vagyon,
kellene a szeretet, a szerelem, az egészség, s a siker,
olyan sokan remélik, ezt megszerzik egy napon.
Kellene minden, ami másnak, csak tenni ne kelljen érte,
az lenne az igazi, ha mindez magától történne meg,
és ama gesztenyét mások kikaparnák már végre.
Mindig csak az a kellene, az akarom és annyira vágyom,
a nekem oly régóta kijárna és a meddig várjak még,
a tétlenség gyümölcse nem lesz több, csak álom.
Vihar előtti csönd honol a mesék földjén, sokan alszanak,
pihennek a törpök, a tündék, a manók, s az óriások,
és így, behunyt szemmel, semmitől nem tartanak.
Mély álomban pihen a sok király, no meg a sok hercegnő,
a hős lovagok sem küzdenek a hétfejű sárkánnyal,
és ez a csend mindenfelé, szinte már dermesztő.
Csipkerózsika, Hófehérke, Piroska, mind tétlenül várnak,
ahogy vár a rokka, a mérgezett alma és a farkas is,
miközben a fejük felett, sötét felhők szállnak.
Valamennyi mesealak kiesett a szerepéből, s tanácstalan,
kábák a bűbájtól, a nekik beadott mézes méregtől,
amely a számukra, egyáltalán nem hatástalan.
Vihar előtti csönd honol a mesék földjén, s lehűl a levegő,
a gonosz varázs erősen hat és hamarosan villámlik,
végül e szép világból nem lesz más, csak temető.
Ha mindenki csak vár a sült galambra tátott szájjal,
s a szemeit behunyva álmodozik a jóról,
akkor ki is törődne bárki mással.
Vár, miközben telnek a percek, az órák és a napok,
kezd türelmetlen lenni, s korog a gyomra,
érzi, ideje alkotni valami nagyot.
Érzi, ám mégsem tesz semmit, tegyék meg mások,
azonban ez a gondolkodás a vég felé visz,
s kútba eshetnek a szép álmok.
Ha mindenki tétlenül ül, s bambán bámul maga elé,
biz csalódhat, mert a többi ugyanezt teszi,
s mind haladnak az éhhalál felé.
Milyen szörnyű nézni, ahogy a vesztünkre törnek,
ahogyan aljasul bármit elkövethetnek ellenünk,
eltiporják a jogainkat és még meg is ölnek.
Elveszik a szabadságunkat, s félelemben tartanak,
és amíg nekünk rettegés a nap minden perce,
ők, akik ezt teszik, nyugodtan alszanak.
Megfosztanak az élelemtől, s bezárnak az akolba,
folyton éreztetik velünk, csak állatok vagyunk,
hiába bégetünk naphosszat, velük dacolva.
Milyen szörnyű, ahogy gyűlik udvarukon az irha,
ahogyan elveszik tőlünk a kicsiny utódainkat,
s mi tétlenül bámulunk, mi, milliónyi birka.
A levegőnket is elveszik, miután mindent elvettek,
a szabadság, a jog, s a lehetőség már nem létezik,
a sötétség homályában valamennyien elvesztek.
Le kell mondani mindenről, ami valaha érték volt,
meg kell tagadni az értelmet, a szeretetet, s a jót,
eddig az élet nem a rosszról, gonoszról szólt.
Ezután azonban minden más lesz, sokkal rosszabb,
olyan, amit felfogni is képtelen egy szabad elme,
s az alkonyat a szokásosnál sokkal hosszabb.
A Nap sem ragyog oly büszkén, mint annak idején,
s égető sugarait mások irányítják terveik szerint,
ahogyan kifognak a télnek is a rideg hidegén.
A levegőnket is elveszik, amennyiben ezt hagyjuk,
s ha csupán tétlenül várunk valamiféle csodára,
akkor a végzetünket biztosan meg is kapjuk.
Ne nézzük tétlenül soha mindazt, ami történik,
hiszen felettünk lebeg a végzet kardja,
és a sötétség árnya örvénylik!
A szeretteinket ne hagyjuk magára vész idején,
mivel csak egyszer veszíthetjük el őket,
s utána nem lesz visszaút ilyetén!
Ha elengedjük egymás kezeit, mindig fájni fog,
ugyanis örökre égetni fog ez a tettünk,
s ezen nem segít semmiféle jog!
Védjük meg a gyermekeket, kik oly ártatlanok,
akikre egy szörnyű világ réme vár majd,
a gonosz lépései nem váratlanok!
Ne nézzük tétlenül, hogy kioltsák az életünket,
s azt tegyék velünk, amit csak akarnak,
elhozva a szörnyű végzetünket!
