Saját alkotásaim
Vannak, akik szeretik a tömeget, a folyamatos nyüzsgést,
a napi tivornyákat, az esti rendezvényeket, a bulikat,
és egyszerűen nem bírják abbahagyni a züllést.
Mások az egyedüllétre vágynak, a nyugalomra, a békére,
a magányos csendre és az elméjük frissen tartására,
s ha nem keresi őket senki, nem esnek kétségbe.
Vannak, akik szeretik a tömeget és vannak, kiknek teher,
mindenki más, másként gondolkodik, másként érez,
s mindezen kihívásokra, a lélek is egyediként felel.
Aki nem a tömegből származik, azt nem érdekli a tömeg,
nem érdekli senki bánata, fájdalma, szomorúsága,
és részéről az ígéret, csupán üres szöveg.
Aki nem a tömegből származik, az együtt soha nem érez,
nem kegyelmez, hanem pusztít, kiirt, megsemmisít,
és semmi, de semmi köze nincs, a néphez.
Testek tömege, tömegesen tömörülve, s tehetetlenül,
tikkadtan, tébolyultan, túlterhelten és tétován,
titokzatos tévutakra térnek, temetetlenül.
A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,
sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.
Immár rabokként élnek, s nem szabadon,
fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.
Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,
és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.
A javaikat már elvették, családjuk nincs,
és számukra a levegővétel is nagy kincs.
A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,
és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.
Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,
ám ki keményen küzd, új reményre talál.
Véget nem érő mese megy a tévék műsorán,
a tömegek szájtátva nézik, s csodálják,
bár akad, aki gondolkozik tétován.
A látottakat újra és újra vetítik, hogy hasson,
ne legyen olyan, aki ezen gondolkodna,
s ihletet másra soha ne is kapjon.
Ezen mesék elvonják az igazról a figyelmet,
s miközben az emberek álmatagon ülnek,
ők a háttérből erősen figyelnek.
Véget nem érő mese zajlik az egész világon,
s amíg a kitalált történetek elkábítanak,
nem lesz senki, ki valamit csináljon.
Hipnotizáltak sokasága ballag a szakadék felé,
magukba mélyedve és halkan motyogva,
engedelmesen mennek a halál elé.
Útjuk közben éri őket sok inger, de nem érzik,
nem hallanak és nem is látnak már semmit,
s hogy miért ez a sorsuk, nem kérdik.
Pusztulásra ítéltettek gonosz és sötét erők által,
megfosztva a jogaiktól, s a szabadságuktól,
gyenge lelkük soha többé nem szárnyal.
Mindenfelől próbálják felébreszteni e tömeget,
sajnos azonban minden kísérlet hiábavaló,
magukkal rántanak sok fiatalt, s öreget.
Hipnotizáltak sokasága kullog, s meg nem áll,
nem hathat rájuk immáron semmi a világon,
minden álmuk, s vágyuk, végleg elszáll.
A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,
rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,
közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.
Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,
legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,
s valamennyien a láthatatlantól félnek.
Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,
s agymosott zombiként engedelmeskednek,
nem mérlegelve mindennek a valós okát.
E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,
holott, ha elkezdenék használni az eszüket,
az élni akarásuknak adnának szárnyakat.
Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,
és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,
ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.
A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,
és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,
ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.
