Saját alkotásaim
A szenny lapátolása igen erőteljesen folyik,
éjjel és nappal is dolgoznak a munkások,
ám valahogy a szenny mégsem fogyik.
Az emberek mocsokban állnak undorodva,
és a bepiszkított ruháik erősen bűzlenek,
miközben levegőre vágynak fuldokolva.
Unják nagyon és szenvednek tőle rendesen,
rá kellene jönniük, önmagukért tenni kell,
nem pedig csak várni, s tűrni csendesen.
A szenny lapátolása és a sár dobálása megy,
alaposan megkeserítve a mindennapokat,
az élettől néhány nyugodt perc már kegy.
Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.
Békésen tűrik a juhok, hogy lenyírják a gyapjukat,
némán, kidülledt szemekkel és sírva néznek,
s ez ellen soha nem hallatják a hangjukat.
Békésen tűrik a juhok, hogy az utódaikat levágják,
a kicsiny bárányaik mind túl korán távoznak,
s mögöttük az akol ajtaját végleg bezárják.
Békésen tűrik a juhok, hogy a vágóhídra kerülnek,
engedelmesek és menekülni sem próbálnak,
így hamarosan a bográcsokba kerülnek.
