Saját alkotásaim
A háború kutyái ünnepekkor is ugatnak,
és félelemben tartják az embereket,
miközben a vesztükbe rohannak.
Néha itt, néha ott tűnnek fel csapatosan,
habzó szájjal vicsorítanak, morognak,
s ráijesztenek mindenkire alaposan.
Az emberek a szeretet ölelésére vágynak,
a békesség fényére, a lélek nyugalmára,
és ezt mutatják meg a sötét világnak.
A háború kutyái dühödten szaladgálnak,
és rárontanak bárkire, ha megtehetik,
elejét véve a boldog szabadságnak.
Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,
még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,
és bár hihetetlen, de van ilyen.
Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,
akik főzik, mindenkinek adnak belőle,
és így jön el a jövőnek halála.
Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,
és elvakítva a szemeket örök időkre,
így felemésztve eme világ lelkét.
A jóság és a remény virágait levágják rendre,
az igazság bálái mind a tűzben égnek,
ezzel kényszerítik a szót csendre.
Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,
könnyű vele lesújtani a valóság fejére,
és az élőkre ez egy nagy csapás.
Meddig tűri még a nép, hogy hazudjanak neki,
és kizsákmányolják, a létét is elpusztítva,
mert abban a hatalom az örömét leli?
Meddig viseli el a megtiprást, a jogai elvételét,
a félelemben tartást, s szabadsága eltörlését,
tagadva a gonosz létezésének elméletét?
Miként hagyhatja, hogy kiirtsák eme világból,
s elvegyék a családját, rokonait, barátait,
és ne gondolkozhasson a világról?
Hogyan viselheti el, hogy állatokként kezeljék,
és a szeretett gyermekeikkel egyetemben,
végül mindőjüket a vágóhídra tereljék?
Meddig tűri még a nép, hogy semmibe vegyék,
s megkérdezése nélkül, levegőnek nézve,
vele ezt a sok mocskot megtegyék?
Amire nem lehet felkészülni, az a borzalom,
a rengeteg hazugság és a megfélemlítések,
s aminek a vége, egy csomó csonthalom.
Olyan hihetetlen ami ezután fog következni,
az egyszerű emberi elme felfogni képtelen,
minden gonosz ellenük akar szövetkezni.
Szinte érthetetlen, a hitetlenkedés mekkora,
mily könnyűszerrel manipulál a sötétség,
s milyen aljas is a háttérnek a rektora.
Amire nem lehet felkészülni, az a kínzó vég,
ami után nem marad egyetlen túlélő sem,
és senkinek nem ragyog fel többé az ég.
Arctalan senkik róják tragikus útjukat,
leszegett fejjel, s megfélemlítve élnek,
már egymástól is rettegnek egész nap,
s önnön vágyaiktól és álmaiktól félnek.
Lassan már levegőt sem mernek venni,
s önmagukat hibáztatják ím mindenért,
elhiszik a rengeteg hazugságot naponta,
s nem igen küzdenek magukért, istenért.
Már gyermekeikért sem mernek kiállni
és gyáván kushadva lesütik a szemüket,
s hagyják a családjaikat elveszni örökre,
míg ütik őket, nem emelik fel a kezüket.
Elvesztik munkájukat, vállalkozásaikat
és nem marad megélhetésük, semmijük,
sorozatos csapás, s elnyomás éri mindet,
legvégül biz nem fog maradni senkijük.
Arctalan senkik, még a létük is szégyen,
a legkisebb állat is harcol, amíg csak él,
ha összefognának, mint hős elődeik rég,
a szabadság nem lenne elérhetetlen cél.
