Saját alkotásaim
Egymás ellen fordítva nehéz békére lelni,
mivel a megosztottság csakis pusztít,
és emiatt sok mérget kell nyelni.
Egymás ellen fordítva nem lesz esélyünk,
prédaként menekülünk a vadászaton,
és erről háborogva hiába beszélünk.
Egymás ellen fordítva elhal a reményünk,
és elpusztul mindaz a jó, amit védtünk,
a hóhérok kegye nem lesz mivélünk.
Egymás ellen fordítva eme világnak vége,
és semmi nem fog maradni az életből,
ha nem térünk igen gyorsan észre.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,
nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,
a termés esélye így bizony reménytelen.
Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,
és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,
pedig a pallérozatlan elme keveset ér.
A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,
s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,
ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
