A víz felszínén úszó mocsok belepi a tavat,
s eközben megfullasztja valamennyi halat.
Elzárja őket az oxigéntől, minden esélytől,
és megfosztja mindet az utolsó reménytől.
A víz felszínén úszó
Címke: esélytelenség
Mikor az időnk lejár
Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,
s az elménk elkezd a múltban kutatni,
tudjuk, nem számíthatunk jóra.
Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,
és vele tart a létünk valamennyi perce,
már máshol kell vigaszra lelnünk.
Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,
elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,
és akkor derül ki, itt a végső határ.
A távolban jár már a remény
A távolban jár már a remény, szomorúan baktat,
eközben mereng a régi szép időkön, a múlton,
és mindazon, amit tőle az emberek kaptak.
A távolban jár már a remény, s vele tart az esély,
mindig barátok voltak és a sorsuk is hasonló,
számukra ez a világ csupa sötétség, veszély.
Egymás ellen fordítva
Egymás ellen fordítva nehéz békére lelni,
mivel a megosztottság csakis pusztít,
és emiatt sok mérget kell nyelni.
Egymás ellen fordítva nem lesz esélyünk,
prédaként menekülünk a vadászaton,
és erről háborogva hiába beszélünk.
Egymás ellen fordítva elhal a reményünk,
és elpusztul mindaz a jó, amit védtünk,
a hóhérok kegye nem lesz mivélünk.
Egymás ellen fordítva eme világnak vége,
és semmi nem fog maradni az életből,
ha nem térünk igen gyorsan észre.
Túl késő sajnálkozni
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
A terméketlen földbe vetett mag
A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,
nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,
a termés esélye így bizony reménytelen.
Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,
és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,
pedig a pallérozatlan elme keveset ér.
A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,
s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,
ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.
Forgószélként csap le a vihar
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
Soha nem fogom elérni
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
Bizonytalanságban tartva
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
