Saját alkotásaim
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,
igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,
és így lettek szebbek a napok, esték.
Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,
és az az út keserűséggel volt kikövezve,
s nem létezett olyasféle, hogy kiút.
Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,
ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,
minden szava fájó, égbe kiáltott szó.
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, ha van sajátja elég,
van mivel küszködnie, s van mitől szenvednie,
és eme küzdelem alatt, a lelke is megég.
Szörnyű nehéz cipelni mindazt, amit a sors reánk mért,
mindenki érzi önmagán, mennyire fáj mindez,
és sokszor mégsem sikerül elérni a célt.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, mert nincs értelme,
nagy eséllyel elbukik, mivel nem tud bírni vele,
és végül beigazolódik, az összes félelme.
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,
és levetni magunkról a terheink páncélját,
egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.
Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,
kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,
melyeknek ez biz, kizárólag formaság.
Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,
adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,
és nyoma sem fog maradni halála után.
Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,
ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,
és mindig önnön pusztulása felé tartson.
Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,
megérdemelten, szabadon élni, emberként,
és eme sok mocskot, magunkról lerázva.
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.
Elszegényítés folyik a hörcsögök kis falvaiban,
és mindaz, amit összegyűjtöttek az itt lakók,
már ott hever, idegenek markaiban.
Eddig jólétben éltek és a magtáraik tele voltak,
egész életükben szorgosan élelmet kerestek,
s kitartásukról nóták, regék szóltak.
Nyugodt, békés napjaiknak sajna eljött a vége,
míg pihentek, sötét viharfelhők gyülekeztek,
s ők mindezt biza nem vették észre.
A szennyes eső kiöntötte őket az alagútjaikból,
a felszínre hozta a tárolt kukoricát, s búzát,
így nem sok maradt a kilátásaikból.
Az életük munkáját a szemük előtt rabolták el,
fácánok, foglyok, pockok tömték magukba,
s ezt látva tudták, hogy harcolni kell.
Elszegényítés réme függ a szegény fejük felett,
valamennyiük léte immáron kérdésessé vált,
s talán ennél még rosszabb is lehet.
