Saját alkotásaim
Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.
Az értelem fáklyája csak pislákol a sötétben,
az egykor ragyogó lángja lassan kialszik,
s nyoma sem marad az idő ködében.
Az értelem fáklyája régen világította az utat,
az utat, mely egy jobb világ felé vezetett,
azonban most nehezen talál kiutat.
A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,
mivel folyamatosan álarc takarja el azt,
s eme álarcról kérdezni sem merik.
Így halad előre, a régen megtervezett úton,
kopott és szakadt ruhájában bandukol,
miközben mereng a túl sötét múlton.
Megélt már számtalan borzalmat, háborút,
néhanap rátalált egy kevéske örömre is,
s még kérdéses, hová vezet e vándorút.
A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,
nem boldog, látva a történések folyamát,
ez így volt valaha, s most is, a jelenben.
A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,
örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,
ha nem lenne az irányítói által fogoly.
Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,
félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,
ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.
Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,
sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,
pedig ők minden szavát áhítattal lesik.
Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,
ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,
hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.
Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,
immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,
s nem csupán a szex a leghőbb vágya.
Másként szemlél mindent, s másként gondol,
másként reagálja le az élete összes percét,
ha pedig veszít, csakis némán tombol.
Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,
érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,
vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.
Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,
illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,
amíg el nem jön érte is az alkonyat.
Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,
ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,
ám mindenképp megcsörren a vekker.
A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,
már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,
és megpihenhet a fáradt lélek végre.
Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,
az útra, amely végig követi az élet folyóját,
oda, hol a szívekben majd örökké élhet.
Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,
és együtt járják a táncot a csillagok között,
megbékélve az összes emberi lénnyel.
A béke az az út, mely nem a pusztulásba visz,
s amely képes lehet megvédeni az életet,
akkor is, ha mindenki másban hisz.
Béke nélkül a remény egy elveszett gyermek,
egy gyermek, mely megpróbál előrejutni,
ám vannak előtte csapdák, vermek.
Béke nélkül a gonosz csak dőzsöl és vígan él,
s egyfolytában tömi a feneketlen zsebeit,
hiszen nincs semmi sem, amitől fél.
Hitvány hordája kiszolgálja és fejet hajt neki,
áldozatul felkínálják számára a mindent,
s ebben a gonosz mindig örömét leli.
A béke az az út, amelynek a végén vár a fény,
a fény, amely beragyogja a lelket, a szívet,
és amiről ábrándozik sok emberi lény.
Rengeteg a terelés, a valóság útjára lelni nehéz,
hisz annyi különféle út vezet rossz irányba,
hogy sokaknak túl bonyolult ez az egész.
Mikor valaki azt hiszi, megtalálta a helyes utat,
és kezd örülni, mert már olyan régen keresi,
lesz egy újabb tábla, amely másfelé mutat.
Rengeteg a terelés, az úti célhoz kevesen érnek,
s amíg nehezen igazodnak el az útvesztőben,
addig csupán egyfajta tumultusban élnek.
A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,
amit az emberiség hajnala óta járnak,
ám nem találtak sohasem kiutat.
Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,
s miközben az idő vasfoga őrölte őket,
érezték, hogy önnön világuk ledől.
A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,
és számtalanszor lehajolt érte a földig is,
mégsem hozott a sötétbe világosságot.
A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,
inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,
holott a kíváncsiság benne is lapult.
Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,
s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,
a számára a hazugság a szent kirakat.
A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,
a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,
bármerre is jártak, vagy tekeregtek.
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
Az élet egyfajta akadályverseny, amely nehéz,
a legelső pillanattól a legeslegutolsóig,
s a végén körvonalazódik az egész.
Ott derül csak ki, mennyire volt sikeres az út,
az út, amelyen folyvást küzdeni kellett,
s melyen a jövő dőlt el, nem a múlt.
Az élet egyfajta akadályverseny és nem tréfa,
vannak benne persze kisebb pihenők is,
ahol kitisztulhat, mi a verseny célja.
