Akinek fontosabb a gyűlölet, a téboly, s a harag,
mint az élete, a biztonsága, az a rossz felé halad.
Aki nem tud érvelni, csupán lázadni, hőbörögni,
az sokak reményét fogja szétzúzni és összetörni.

Saját alkotásaim
Akinek fontosabb a gyűlölet, a téboly, s a harag,
mint az élete, a biztonsága, az a rossz felé halad.
Aki nem tud érvelni, csupán lázadni, hőbörögni,
az sokak reményét fogja szétzúzni és összetörni.

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.

Nem létezik olyan, akinek nincsen gondja,
akinek nincsenek fájdalmai, terhei,
s aki minden érzését kimondja.
Akinek minden szép, aki mindig elégedett,
aki nem látja a rosszat és a gondokat,
s aki néha nem keménykedett.
Aki szerint minden úgy van jól, ahogy van,
aki nem szeretne jobbat, vagy szebbet,
és kinek az ismeretlen egy új tan.
Akit nem fűt a bizonyítás kényszere, vágya,
akit soha nem kerülgetett a félelem,
s akinek nincs gyönyörű álma.
Aki nem szeretne szeretve lenni és imádni,
akit ne ragadnának el a titkolt érzései,
s aki bármikor képes lenne vitázni.
Akit kizárólag a józan esze vezetne mindig,
akinek nem lennének borúsabb napjai,
és aki eljutna a legfelsőbb szintig.
Nem létezik olyan, ki még nem bánkódott,
kit nem érintett meg a valóság szele,
s ki még soha meg nem bántódott.

Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.

Megbántani valakit könnyű, jót tenni nem az,
és lehet szánni-bánni a vétkeket, a rosszat,
az egy megbántottnak soha nem vigasz.
Hazudozni gyerekjáték, ahhoz nem is kell ész,
csupán jellemtelenség, meg gerinctelenség,
röhögve tagadni kell az igazat és kész.
Mindenre születni kell, még a hitványságra is,
no meg az alakoskodásra, bűbájoskodásra,
a senkiháziak szentül hiszik, az előre visz.
Megbántani valakit könnyű, beismerni nehéz,
beismerni a valóságot igaz embert igényel,
ám az ilyeneket egy semmirevaló lenéz.

Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
van közöttük színpompás és van sötét,
mind ott nőttek, a tetteink fényén.
Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,
van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,
s olyan is, amelyik mindig megható.
Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,
olyan is, amelyiket megtépázott az idő,
s van, amely elérte a legszebb címet.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,
s velünk köszönnek el létünk végén.

Aki csak a rosszat akarja látni, az azt is fogja,
nem látja meg a jóságot, vagy a szépséget,
s önnön keserűségének lesz a foglya.
Nem hallja meg a madarak csilingelő énekét,
tudomást sem vesz a gyönyörű virágokról,
és nem is fogja fel a szeretet lényegét.
Nem tűnik fel neki, ha a Nap ragyog az égen,
nem értékeli a jó szándékot, a segítséget,
ahogy a Hold mosolyát sem az éjben.
Aki csak a rosszat akarja látni, magát bántja,
a számára a jókedv, s a derű, nem létezik,
sőt, ami ingyen van, még az is drága.

Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.

Egyszer minden mérlegre kerül, a jó, a rossz,
a szeretet, az igaz lélek és az önző érdek,
a bőség, a szélesség, no meg a hossz.
Megméretik a becsület, a tisztesség, a hűség,
a barátság, a szerelem, a valódi emberség,
a türelem hiánya és az egyszerűség.
Megméretik az élet, a sors, s legvégül a halál,
megméretik minden perc és az összes tett,
a jellem, melyből a mérleg keveset talál.
Ugyanakkor mérhetetlen a gyűlölet, a harag,
a gonoszság, a kegyetlenség és az irigység,
a butaság, az illúzió, s az ellopott javak.
Mérhetetlen az ostobaság és a hiszékenység,
a kapzsiság, a hazugság, a hatalomvágy,
a düh, a kivagyiság, s az értetlenség.
Egyszer minden mérlegre kerül, de minden,
maga az ember is, úgy, ahogyan létezett,
és aki elbukik, annak visszaút nincsen.

A hírek főleg a rosszról szólnak, hiszen az a cél,
elvétve akad csupán igazán kellemes téma,
s így a rettegés rendszeresen visszatér.
Háborúk, pusztítás és erőszak uralja a napokat,
a megtévesztés, a képmutatás állandósult,
erősen befolyásolva a kicsiket, nagyokat.
A hamisság, s a hazugságok óceánként áradnak,
megfertőzve az egykor oly értelmes elméket,
és gyakorta szinte viharként támadnak.
Már a vízcsapokból is politika és ármány folyik,
nem meglepő, hogy a víz ihatatlanná válik,
s úgy tűnik, eme posvány el nem fogyik.
A hírek főleg a rosszról szólnak, pedig volna jó,
a szeretet, a békesség, az öröm és hasonlók,
ám ezekről igen keveset hallatszik a szó.
