Saját alkotásaim
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
A tenger felszíne csalókán nyugodtnak tűnik,
s lágyan hullámzik a ragyogó napfényben,
alul viszont a víz nyomása nem szűnik.
Sőt, a hatalmas ereje iszonyú dolgokra képes,
s a széllel támogatva viharként tombolhat,
messziről láthatóan, mennyire mérges.
Rettentő haragját már sok hajó megérezhette,
amikor felülről lesüllyedtek a mélységbe,
s az útjuk ilyetén lett bevégeztetve.
A tenger felszíne látszólag sejtelmesen békés,
ám alaposan meglepheti az őt lebecsülőket,
s hogy ez mikor lesz, csak az a kérdés.
A lelkek háborgó tengerén ritkán van nyugalom,
s olyan sokszor fodrozza a hullámokat a szél,
hogy nem tud békében hajózni az unalom.
Gyakorta süllyednek el a praktikákkal teli hajók,
a gondokkal és bajokkal megrakott gályák,
s a szíveket kifosztó kalózok, csalók.
A valóságot szállító gyenge tutaj nehezen halad,
és a haragtól habzó vízen sokat hánykolódik,
nagyon sokszor a víz alatt is marad.
A lelkek háborgó tengerén nem egyszerű az élet,
rengeteget kell küzdeni a tajtékzó habokkal,
s közben észrevétlen múlnak el az évek.
Érdemes ezen a világon élni? Érdemes küzdeni?
Miért gyűlölnek minket annyira a gonoszok,
és miért akarnak a pokolra küldeni?
Miért törnek az életünkre különféle aljas módon,
milyen okból kifolyólag mérgeznek naponta,
s miért tiltják, hogy az igazság szóljon?
Miféle elképzelés szülte azt, hogy vesznünk kell,
és miért nem élhetünk békében, mint régen,
a lelkünk nyugalmat így miért nem lel?
Hogyan engedhetjük azt, hogy kiirtsanak végleg,
s miképpen tűrjük a családtagjaink halálát,
ennyire semmirevalók lettünk, tényleg?
Miképpen hathat reánk az irtózatos félelem árja,
hogyan retteghetünk ennyire a sötétségtől,
s marad valaki, aki mindezt nem bánja?
Miképpen fordíthattak egymás ellen bennünket,
miféle ármány által lettünk bábok és szolgák,
s miképpen irányíthatják minden tettünket?
Hogyan tagadhatja meg egy szülő a gyermekét,
s adhatja át ezeknek a hitvány gyilkosoknak,
ezzel is segítve a kipusztításunk kezdetét?
Érdemes ezen a világon élni? Ennyik volnánk?
Ahelyett, hogy a sötétség erőit legyőznénk,
s a hamvaikat a tengerbe szórnánk?
Az emlékek tengere hullámzik békésen,
lágyan fodrozódik a csodás kék vize,
s a felszíne csillog a Nap fényében.
Annyi titkot, s vágyat őriz felszíne alatt,
megannyi álmot és családi történetet,
mik legtöbbje a vizébe zárva marad.
Az emlékek tengere növekszik folyvást,
magába fogad jó és rossz érzelmeket,
ezek biztosítják vizének a forrást.
Az álmok tengerén ringatózik egy sodródó hajó,
a kabinjai, s a raktárai vágyakozásokkal teltek,
utasai között akad öreg, fiatal, apó és anyó.
Minden lélek keresi a békét, s a szeretet világát,
a megnyugvást, az elismerést, az őszinteséget,
és kutatja a sorsa kiszámíthatatlan irányát.
Reménykednek, hogy egyszer kikötnek valahol,
egy szigeten, ahol mindig ragyog a Nap fénye,
s ahol a szerelmes szívek dobbanása zakatol.
Egy olyan helyen mindig tiszta és friss a levegő,
senki nem bánt senkit, nincsenek problémák,
s ott bizony örökre üres marad a temető.
Az álmok tengerén hullámokat vetnek a sóhajok,
s a hajó vitorláit dagasztja a jó szándék szele,
a végtelenbe tartanak az évek, a hónapok.
