világ Archívum - 66 / 71 oldal

A családtól megfosztva

A családtól megfosztva sínylődik sok ember,

vívódik önmagával, s minden bajával,

nyugodalmat pedig nem lel.

Bezártan, otthonokban, a szeretteiktől távol,

mélabúsan, bánatosan, s szomorúan,

eszükbe jut mindez százszor.

Egyedüllétre kárhoztatva, idegenek körében,

átgondolják az eddigi életük tetteit,

s félve remegnek a sötétben.

A kórházakban oly kiszolgáltatva fekszenek,

alig jut idő rájuk, a dolgozók fáradtak,

hiszen ők is csupán emberek.

Elbúcsúzásra gyakorta lehetőség biz nincsen,

nem foglalkoznak ott senki bajával,

s ez folyik az összes szinten.

Az eddig összetartó családokat sanyargatják,

egymás ellen fordítják, s uszítanak,

a sorsukat biza kavargatják.

Megfosztják őket a reménytől, s a lelküktől,

a munkahelyüktől, a tartalékaiktól,

s a végén még a testüktől.

A családtól megfosztva bárki senkivé válik,

nem veszi körül más, csak a gonosz,

a sorsukkal a sötétség játszik.

Szeretet nélküli világban élni komoly teher,

a rettegés, a fenyegetés mindennapi,

az élet, a remény padlón hever.

A rigó énekel

A rigó énekel, ébredezik a tavasz,

nyílni kezdenek a virágok szirmai,

újra következik egy újabb szakasz,

mostanra elillantak a télnek árnyai.

Kivirul a vidék, s felragyog a Nap,

könnyed szellő simítja végig a tájat,

az élet varázsa ismételten erőre kap,

felélesztve a mindenben élő vágyat.

Az emberi világban is éled a szeretet,

új remények, színesebb álmok kelnek,

begyógyítva a csalódás okozta sebeket,

sokan újabb, s csodásabb életre lelnek.

Peregnek a napok, ketyegnek az órák,

gondolatok suhannak tova a szélben,

a percek is szüntelenül az utakat róják,

a Hold ezüstösen csillog a sötét éjben.

Ma azonban mindez mit sem számít,

ünnepélyesebb, örömtelibb az alkalom,

sokakat ajándékozásra, ölelésre csábít,

mosolyok tükröződnek a női ajkakon.

Eme napon másnak érezhetik magukat,

kedvesség és figyelem veszi őket körül,

kis időre elfeledhetik az összes bajukat,

a felköszöntésnek valamennyi nő örül.

Meg is érdemlik a törődést, a nyugalmat,

hisz néha erőn felül küzdve állják a sarat,

szívük e pillanatban valami újat sugallhat,

meg fogják találni egyszer az igazi nyarat.

Ébredj emberiség!

Ébredj emberiség, addig amíg teheted,

a gonosz erők elbánnak hamar teveled!

Ellenállás nélkül folytatják a tervüket,

s régen eladták az ördögnek a lelküket.

Kapzsiságuk, kegyetlenségük határtalan,

ellenük a csendben motyogás hatástalan.

Kegyelemre senki ne számítson általuk,

hisz nekik a népek, leölésre való állatok.

Számukra mindegy milyen nemű, s korú,

ilyen ütemben mindenkire leszáll a ború.

Nem kímélnek sem időset, sem gyereket,

tetszésük szerint forgatják az időkereket.

Mérgekkel, hazug szavakkal gyilkolnak,

rengeteg olyan tudás van, amit titkolnak.

A félelmet fenntartják, s tovább növelik,

aki vitatkozni mer, azt biza megkövezik.

Jogot formálnak a bolygó összes javára,

egyre hallgatnak csak, önmaguk szavára.

Az értelmet véglegesen ki akarják irtani

és a megszólalást is meg kívánják tiltani.

Ébredj emberiség, mielőtt lemegy a Nap,

több lehetőséget, s esélyt senki nem kap!

Amikor az alkonyt a végzet sötétje váltja,

az emberi fajt többé szem soha nem látja.

Szeretet nélkül

Szeretet nélkül milyen lenne a világ?

Sötét uralom alatt nyílna vajon virág?

A gyermekét eztán cirógatná a szülő?

Miféle lenne az elkövetkezendő jövő?

Számítana a jó, a szép, s a természet?

Netán végezne minddel az enyészet?

Éreznének a szívek bármit e Földön?

Lenne esélye, hogy a lét előre törjön?

Szeretet nélkül érdemes lehetne élni?

Lélek nélkül tudnánk, mi is az, félni?

Léteznének boldog, örömteli álmok?

Egy maradna, a gonosz, amely álnok.

Kimosott rongyok

Kimosott rongyok hevernek szerteszét,

elkoptak a folyamatos vegyi mosástól,

a szöveteik nem bírták a sok terhelést,

szétmállottak az állandósult nyomástól.

Rengeteg ruhadarab hever mocsokban,

a méretük és anyaguk igencsak változó,

koruk, s minőségük nem igen mérvadó,

a mocsárban valamennyi csak sárgolyó.

Kimosott rongyok, nélkülözhető ruhák,

melyek egykor sugározták a szépséget,

mára már csak ódivatú, elavult cuccok,

s biz nem igen csigázzák fel az érzéket.

E rongyok valaha ékei voltak a Földnek,

s a világ általuk sokkalta színesebb volt,

eddig annyi, de annyi próbatételt átéltek,

ám ami ez idáig történt, nem róluk szólt.

Tologatott remény

Tologatott remény, a csapból is ez folyik

és a hazugságok árja soha el nem fogyik.

Bő vizű folyamként mossa az üres agyat

és betölti az összes helyet, amely szabad.

Márpedig ürességből van bizony bőven,

s kinek van, henceg is vele, igen bőszen.

Homályos tudatlanság, s birka tekintetek,

amelyek a sötétbe, a végzetbe tekintenek.

Tologatott remény, s korrupt, aljas világ,

eme tébolyról készülnek videók és diák.

Amíg a tiszta értelem nem talál magára,

nem lelhet gyógyírt a haldoklók szavára.

Pirkadat

Pirkadat közeleg, a horizonton világosodik,

s a remény sugara felbukkan a látóhatáron,

az élet megpróbál ismételten magára találni,

s túllépni a sötét okozta megrázkódtatáson.

Pirkadat közeleg és ismét ébredőben a Nap,

a fénye még halovány, s álmatagon gyenge,

lassacskán be fogja világítani a földet, eget,

mielőtt véglegesen leszállna a zsarnoki este.

Lemenőben

Lemenőben a Nap, lassan bealkonyul,

s közeledik a mélységes sötétség ideje,

letűnik a fény korszaka, az éj ideje jő,

s megerősödve támad a gonosz serege.

Lemenőben a Nap, a világ ím lepihen,

a jóság, s a szépség álomra hajtja fejét,

a fű nem sarjad ilyenkor, a fa aluszik,

csend van, a tücsök nem ad több zenét.

Míg alszunk

Míg alszunk, álmodhatunk szépeket,

s álmunkban legyőzhetjük a rémeket.

Napsütötte zöld mezőket is láthatunk,

sok örömöt, s boldogságot várhatunk.

Kalandok sorát élhetjük át bármikor,

az énünk bátor és soha nem pánikol.

Hősiesen elnyerjük, amire vágyunk,

s kedvünk szerint teljesül az álmunk.

Pazar virágmezőket láthatunk szerte,

béke és nyugalom honol világszerte.

Leszámolunk a legsötétebb árnnyal,

s képzeletünk a galaxisban szárnyal.

Rémálmok törhetnek reánk, de hiába,

velünk senki soha nem szállhat vitába.

Sokszor álmodunk az álmunkon belül,

ám minden rosszon mi kerülünk felül.

Elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk,

s új ismeretlenekkel is barátkozhatunk.

Képzeletünk valósat és valótlant láttat,

fantáziánk ismeretlen helyeken járhat.

Gyermekkori történéseket élünk újra,

saját kis lelki védőhálónk mögé bújva.

Kívülről nézzük, milyenek is voltunk,

szüleinknek a csínyekről sose szóltunk.

Míg alszunk, csodák világában járunk,

s újabb, izgalmas pillanatokra várunk.

Kegyetlenül keserű az ébredés reggel,

mikor újra kinyitja a szemét az ember.

Rabságba taszítva

Rabságba taszítva élnek az emberek,

megfélemlítve élik a mindennapokat,

a sóhajok senkit meg nem mentenek,

mindenkinek vívnia kell a harcokat.

Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,

nem gyúlhat remény a sötét honában,

egyszer talán a gonosz is kimerülhet,

ám addig sem lehet bízni a csodában.

A maszk a rabság jelképeként ragyog,

fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,

nem számít, hogy hőség, netán fagyok,

az emberek lelkéből minden jót kivesz.

Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,

eltávolodnak egymástól a régi barátok,

a szeretet gyáván, megfutamodva inal,

s egymás ellen fordulhatnak családok.

A terv szerint tönkremegy a gazdaság,

sokan elveszítik kis félretett pénzüket,

s csupán az elitnek járhat a gazdagság,

ők felsőbbrendűként szórják fényüket.

A Földön minden az övéké, így vélik,

az emberekre szükségük már nincsen,

sem isten, sem más haragját nem félik,

s nem osztoznak a töméntelen kincsen.

A bolygó rabságba taszítva nyomorog,

a sors változó, a kocka még fordulhat,

a szerencse újfent a világra mosolyog,

ha eljön a tömegek által várt fordulat.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31