Saját alkotásaim
Az izzó végzet egyre csak közeledik az emberek felé,
fojtogató a mérgező levegő és parázslik az ég,
végül odakényszerülünk, a gonosz elé.
Az pedig kegyetlenül lesújt reánk, butaságunk okán,
a tétlenségünk, kínzó hiszékenységünk miatt,
s mindazért, amit tettünk, életünk során.
Az izzó végzet egyre csak közeledik, s felégeti a létet,
a Földön írmagja sem marad az emberiségnek,
mely magának köszönheti, e szörnyű véget.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, abból jó nem lehet,
ahogy abból sem, ha gyilkosok uralják eme világot,
és a hóhérok bárdja, csak fejvesztéshez vezet.
Az emberek fel sem fogják és el sem hiszik a valóságot,
elvannak a maguk kis álomvilágában, s rettegnek,
nem tudják levetkőzni az emberi gyarlóságot.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, elköszön a remény,
nem bírja tovább elviselni a rengeteg ostobaságot,
és azután nem süt ki a Nap, a szabadság egén.
A szakadék szélétől csak lefelé vezet út, ott vége szakad,
az emberiség pedig immár oda szorult, a szélére,
s ha alázuhan, életben bizony nem marad.
A szakadék szélétől csak lefelé vezet út, s visszaút nincs,
alant, a mélyben, elhal a remény és minden esély,
elbúcsúzik a lét is, ami a legdrágább kincs.
Egyre inkább ellepi a gyom a szép kerteket, parkokat,
és hiába próbálnak ellenállni a nemes növények,
hamarosan reájuk köszönt, a sötét alkonyat.
Egyre inkább ellepi a gyom a szép kerteket és tereket,
a sok gaz elszívja a vizet a hasznos növényzet elől,
s minden termést, a végső pusztulás fenyeget.
A politika mérgezi az emberek lelkét folyamatosan,
tönkreteszi a legszebb perceket és órákat is,
s a pusztulás irányába visz fokozatosan.
Gondoskodik az elszegényítésről, az eladósodásról,
az állandó rettegésről, félelemről, hazugságról,
és természetesen a kemény megadóztatásról.
Viszályokat, háborúkat szít és átlép minden határt,
nyomorba taszít, igyekszik elvenni a reményt,
s különféle módokon osztogatja a halált.
A politika mérgezi az emberek lelkét és nem kímél,
olyan, mint a testben a rák, májban a métely,
az igazságot soha nem tűri, s bárkit elítél.
Hogyan lehet az embereket igába hajtani, vajon hogyan,
egyszerűen, félelemben kell őket tartani mindig,
s állandó félelmükből semmi jó nem fogan.
El kell velük hitetni mindazt, ami a valóságban nincsen,
hazudni nekik a nap valamennyi percében folyton,
s nem hagyni, hogy bármi józanságra intsen.
Uralva a médiát, könnyedén eltörölni a maradék igazat,
elhallgattatni minden nem tetsző ellenvéleményt,
és felégetni a biztonságba vezető hidakat.
Kitalált szavak, fogalmak által korlátozni a szabadságot,
a kristálytiszta vizet teleönteni rengeteg szennyel,
és bármi áron betiltani az összes igazságot.
Mindennap folyamatosan méreggel szórni az élővilágot,
kiirtani az állatok sokaságát hazug ürügyek által,
s eltiporni a reményt és a sok szép virágot.
Háborúkba önteni az emberek adóját, nem jó dolgokba,
beleavatkozni a magánéletbe és megszüntetni azt,
s az erőszakot belevinni az emberi sorsokba.
Rovarevésre, műhúsra rávenni mindenkit, minél előbb,
elpusztítani a logikus gondolkodást, az értelmet,
s minél korcsabbá válik valaki, annál menőbb.
Hogyan lehet az embereket igába hajtani ármányokkal,
úgy, hogy ellehetetlenítenek, eladósítanak bárkit,
és csökkentik az emberi fajt, járványokkal.
A sötétség végleg be akarja kebelezni a ragyogó fényt,
el akarja nyelni az erejét és megsemmisíteni,
ahogyan vele együtt, valamennyi lényt.
A sötétség végleg be akarja kebelezni az egész világot,
elpusztítani mindazt, ami jó benne és ami szép,
a szeretetet, a reményt, s minden virágot.
Valaha volt egy kék bolygó, amelyen az élet lakozott,
fák, bokrok és sok tiszta víz tarkította a felszínét,
este a Hold fénylett, nappal a Nap ragyogott.
Telt-múlt az idő, történelmi korok követték egymást,
jó és rossz hadakozott állandóan, ahogyan ma is,
és eme élő bolygó ellen, elkövettek egy, s mást.
Egykori fénye megkopott, lepusztított lett és szürke,
a milliónyi életforma, amely lakta, végleg kihalt,
és megszólalt körülötte, az égi végzet kürtje.
Valaha volt egy kék bolygó, mára sok mocsokkal teli,
régi szép hegyeit és völgyeit sokfelé szenny borítja,
s pazar mivoltát vissza, soha többé nem nyeri.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, vajh mit ér el vele,
önmaga pusztulását gyorsítja fel és idézi elő,
s a végén a keze, a semmivel lesz tele.
Hiába igyekszik kimosni a szennyesét, oly felesleges,
valódi énjét hiába fényezi, s láttatja kegyesnek,
nincs semmiféle tette, ami érdemleges.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, maga pusztul bele,
s vele pusztul a kapzsisága, a zsugori mivolta,
és végezetül megeszi majd őt, a fene.
Mocsárba süllyed az ismert világ és ott is marad,
a sötétség leple egyre erősebben terjeng,
s az élet, a végleges vég felé halad.
Mocsárba süllyed az ismert világ, kialszik a fény,
nem ragyognak többé csillagok az égen,
és el fog pusztulni valamennyi lény.
