A változás nem azonos a jóval, csupán másik út,
egy lehetőség, amelynek a vége lehet nagyon rút.
Változtatni dacból, haragból és gyűlöletből hiba,
hiszen a jó cél, a béke, s a szeretet útja sem sima.

Saját alkotásaim
A változás nem azonos a jóval, csupán másik út,
egy lehetőség, amelynek a vége lehet nagyon rút.
Változtatni dacból, haragból és gyűlöletből hiba,
hiszen a jó cél, a béke, s a szeretet útja sem sima.

Senki nem marad ugyanaz, minden változik,
változik az életkor, változik az egészség,
és mindaz, amiről az ember álmodik.
Változnak a vágyak és változik maga a lét is,
sőt, folyamatosan változnak az érzelmek,
ennek ellenére az élet szenvedés mégis.
Senki nem marad ugyanaz, de nem is teheti,
míg él a józanság, s míg lélegzik a remény,
az értelmet az ostobaság hiába temeti.

Elég nagy baj az, ha valaki néz, de mégsem lát,
s a szemei hiába is vannak látszólag nyitva,
ha nem ismeri fel sem a füvet, sem a fát.
Elég nagy baj az, ha valaki lekicsinyli az igazat,
mert a tudata egykori lángja csupán pislákol,
és nem fogja fel, hogy a világ egy kirakat.
Elég nagy baj az, hogy emberek idáig jutottak,
s oly mértékben eltompultak az évek során,
hogy immár csak a valótlanra nyitottak.

Az öregedés terhe erősen nyomja a vállat,
és könnyedén elveszi az életkedvet is,
a lélek pedig csak mankóval járhat.
Az öregedés terhe a szívet bánatossá teszi,
az ember nehezen fogadja el mindezt,
s főleg azt, ha valaki ezt szóvá teszi.

Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,
a hosszú kizsigerelése megszűnik,
és újfent teret nyerhet a zöld.
Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,
miután nem lesz, aki eltiporja azt,
és reménytelin folytatja a sort.
A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,
a legapróbb repedésben is fű sarjad,
és ismét burjánzik a növényi lét.
Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,
nem kell már csapdáktól tartaniuk,
s vadászok sem veszik őket észre.
Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,
kialakul az egyensúly eme bolygón,
és különleges csoda lesz belőle.
Az emberi faj után eljő a békesség kora,
kialakul egy szebb világ lehetősége,
s a régit belepi majd az idő pora.

Ahol hóvirágok nyílnak, ott már a tavasz közeleg,
selymesebben cirógatja a tájat a hűs szellő,
és a Nap melege is egyre közelebb.
Éled a természet és madarak vidám éneke hallik,
az ég kékjében szárnyalnak a sasok, ölyvek,
s alant, a növő fűben is élet zajlik.
A varjak károgva csomagolnak, érzik a változást,
a telet a városban töltötték, itt csemegéztek,
és immár elkészítették a számadást.
Ahol hóvirágok nyílnak, ott magára lel a remény,
sőt, a szeretet is ébredezik végre-valahára,
és egy rideg lélek sem olyan kemény.

Elsuhant egy újabb év, teli volt rosszal és jóval,
nehézségekkel, félelmekkel, s néha igaz szóval.
Az ember mindig jóra vágyik és valami szépre,
élhetőbb életre, amelyben nyugodt lehet végre.
Biztonságra mindenkor és simogató reményre,
egy sokkalta jobb év jöjjön, a búcsúzó helyébe!

Miért kell megváltoztatni azt, ami eddig jó volt,
ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket,
és ami egy boldogabb világról szólt?
Miért kell megváltoztatni azt, ami jól működik,
ami időtálló, ami maradandó, ami segíthet,
és az igazmondókat miért is gyűlölik?
Miért kell megváltoztatni mindent rosszabbra,
és miért kell összeugrasztani az embereket,
s belekényszeríteni egy sötét korszakba?

Tavasz a télben, érzik ezt az állatok, a madarak,
már elkezdtek kizöldellni a mezők, a rétek,
s a jég sem tartja fogságban a halakat.
Tavasz a télben, csalóka, mint az emberek sora,
szeszélyes, kiismerhetetlen és olyan ingatag,
ám megváltozni nem igen fog, soha.

Porszemként élni a portengerben nem különleges,
nem egyedi, nem dicsőség és nem érdem,
s ez ellen küzdeni nem felesleges.
Többet ér az a porszem, amely valamennyire más,
felcsillan a napfényben, s szárnyal a széllel,
és nem célja a szürkének maradás.
Porszemként élni a portengerben jelentéktelenség,
s mikor esik az eső, összeállva masszává,
nem több, mint súlyos sikertelenség.
