Saját alkotásaim
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
Minden pillanat egyedi, örök és megismételhetetlen,
van örömöt okozó, egész életre felejthetetlen,
s van sok olyan is, amely elviselhetetlen.
Minden pillanat egyedi, melyet megőrizhet a szívünk,
mely vagy az egekbe emel, vagy a pokolba taszít,
ám végül mind a végtelenbe viszi a hírünk.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
A régi szép idők elmúltak végleg, s nem térnek vissza,
csupán pislákol a szeretet egyre gyengülő lángja,
és a keserű pohár mérgét, sok ember kiissza.
A régi szép idők elmúltak végleg, s az álmoknak vége,
elsuhantak a széllel a semmibe, az örökkévalóba,
sajna úgy tűnik, az emberek nem térnek észre.
Elvesztegetett pillanatok, nehéz sorsok, keserű órák,
olykor némi vidámság és kevéske boldogság,
ezek folyamatosan az élet útjait róják.
Elvesztegetett pillanatok, nehéz sorsok, s fájó lelkek,
szerető szívek, fantáziadús álmok és vágyak,
az örökkévalóban, igazi békére lelnek.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,
ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,
s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.
Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,
elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,
velünk mind az örökkévalóba szállnak.
Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,
a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,
a semmivé váló, egykori szép tervek.
A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,
a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,
a ki nem használt, könnyed nyarak.
Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,
és sokszor még önmagunkat is meglepjük,
miközben álmainkat börtönbe csukjuk.
