Saját alkotásaim
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, minden rosszabb,
a szenvedés, a kínlódás, s a türelmetlenség nagyobb,
ami eddig rövidnek tűnt, most sokkal hosszabb.
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, a hangulata nulla,
folyamatosan izzad, bűzlik, tapad, mindenkit leordít,
és már önmagáról is állítja, hogy csak egy hulla.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, végre-valahára,
olyan jó izzadni, állandóan ruhát cserélni, s tapadni,
leégni és pirosra sülni, vidáman kacarászva.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, ez igazi élvezet,
s nincs is csodásabb, mint a szemünkbe csorgó sós lé,
ennél szebbet nem tud varázsolni a képzelet.
Ébren álmodik az ember a nagy hőség közepén,
álmodozik egy kellemes, egy hűvös helyről,
és úgy érzi magát, mint egy jövevény.
Ébren álmodik arról, hogy mindez csupán álom,
és neki semmi keresnivalója eme pokolban,
mely mindent bevet, hogy neki fájjon.
Ébren álmodik, miközben csurog róla a sós víz,
amely marja a szemeit, marja az egész testét,
s érzi, e szenvedésbe szakad bele a szív.
Izzadtságtól tapadtan már nem ugyanaz semmi,
sajnos minden rosszabb, elviselhetetlenebb,
s mindez ellen bizony igen nehéz tenni.
Átázott ruhák és kellemetlen szagok mindenütt,
ragacsos tárgyak, és csuromvizes lepedők,
oly sokaknak a hűvös lett a mindenük.
Izzadtságtól tapadtan az élet annyira kegyetlen,
és olyannyira kínzó, kimerítő, nullává tevő,
hogy meglátszik a véreres szemekben.
Izzasztó napok és gyötrelmes, kínzó éjszakák,
álmatlan forgolódás a tapadó lepedőkön,
ezek kísérnek most minden éjszakát.
A pokoli forróság felőrli a fáradt elmét, lelket,
idegessé, ingerültté és kegyetlenné tesz,
s így még nehezebbé válnak a terhek.
Izzasztó napok, levertség, harag és morcosság,
mind csak szenvedést hoz az emberekre,
ezekre csak a jó hűvös lehet orvosság.
Micsoda öröm izzadni, biz valóságos mámor,
a pokoli hőség áldásait élvezhetjük,
és legalább naponta százszor.
Olyan jó, amikor a sós lé belefolyik a szembe,
vagy marja a bőrt, a test minden táján,
s ettől jön meg az ember kedve.
Kedve ahhoz, hogy egy kis hűs fürdőt vegyen,
azután keressen valamilyen árnyékot,
és végül már semmit ne tegyen.
Micsoda öröm izzadni, ez minden ember álma,
persze vannak, akik nem imádják ezt,
s ők a hűvösre vágynak, már ma.
Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,
próbára teszi a türelmét és a kitartását,
keresztülhúzva számtalan tervét.
Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,
leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,
amíg végül a szenvedő kiterül.
Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,
nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,
ám nem ez a gond az egyetlen.
Rettentő feszültség uralja a napokat,
felerősíti a nehéz gondokat, bajokat.
Perzsel a levegő, szenved az ember,
hűsítő pihenésre manapság nem lel.
Izzadtan, s tapadva végzi a dolgokat,
kínjában felidézi a múltbeli sorsokat.
Egyre többször önti el az erős harag,
nem nyugtatják meg a békítő szavak.
Másokat hibáztat bizony mindenért,
akár gyilkolna is a jó kis kincsekért.
Azonban erre sajnos kevés az esély,
s lassan elhagyja a maradék remény.
A szeretet ereje tartja benne a lelket,
s tudja, hogy igaz békére nem lelhet.
Vészterhes, pusztító és gonosz idők,
s a mostani napok korántsem dicsők.
Rettentő feszültség járja át a sejteket,
a halál még sok új praktikát rejteget.
Leáldozik az emberek világa végleg,
ők nem, de hírük megmarad névleg.
Napsütötte arcok, s ragyogó, csillogó szemek,
izzadt homlokok, testre tapadó vizes ruhák,
a világ csak békeidőben lehet kerek.
Fáradt, kimerült emberek és tikkasztó levegő,
álmatlanul gyötrő éjszakák, kimerült testek,
s szerterugdosott, összegyűrt lepedő.
Fogyó erőnlét, s csak szavakban létező tettek,
türelmetlenség, izgágaság és szenvedések,
a pihentető álmok a semmivé lettek.
Napsütötte arcok és sok kényszeredett mosoly,
lassan már senki nem kíván senkit, semmit,
a helyzet a hőség idején igen komoly.
Kifáradva, a hőségtől leizzadva küzdenek sokan,
oly bágyadtan peregnek a percek, s az órák,
ám az élet folyama gyorsan rohan.
Nincs már erő az emberekben, s nincsen kitartás,
tikkadtan pihegve próbálnak árnyékba jutni,
ahol csend van, s nincs zsibongás.
Azonban ott sem leli igazán a helyét soha, senki,
hiszen csupán átmeneti az enyhülés érzete,
s hamar innen is tovább kell menni.
Ilyetén bizony nem könnyű átvészelni a napokat,
a fülledt forróság elveszi az életkedvet is,
kimerítve a kicsiket és a nagyokat.
Kifáradva elhalványulnak az álmok és a vágyak,
a lélek is szenved és sietségért könyörög,
miközben a remények tova szállnak.
