Saját alkotásaim
Amikor sötét viharfelhők takarják el a Napot,
és az eddigi nyugodt tájat a jég ostromolja,
a természet fájdalmasan kiált egy nagyot.
Amikor sötét viharfelhők tombolnak az égen,
eltakarva a Holdat, s a csillagokat az éjben,
semmi nem tündököl immár a fényben.
Akinek sötét a szíve, annak a lelke is sötét,
ahogy sötét minden perce is az életben,
s nem tudja elfújni a sötétség ködét.
Az ugyanis reá telepedett az elejétől fogva,
megfertőzte az elméjét, minden sejtjét,
és ő maga valójában, önmaga foglya.
Akinek sötét a szíve, annak halott a jövője,
a reménytelenségben fuldoklik mindig,
mint ennek a világnak a cselszövője
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
van közöttük színpompás és van sötét,
mind ott nőttek, a tetteink fényén.
Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,
van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,
s olyan is, amelyik mindig megható.
Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,
olyan is, amelyiket megtépázott az idő,
s van, amely elérte a legszebb címet.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,
s velünk köszönnek el létünk végén.
Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,
s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,
ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.
Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,
és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,
bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.
A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,
s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,
nem hallották meg az igazság szavát.
Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,
s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,
önként menetelve a halálnak karjába.
Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,
lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,
s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.
Sötét felhők gyűlnek, s készül a vihar,
a pusztítás folyamata már zajlik,
és a vég is itt lesz hamar.
Esőként zúdítják alá gyilkos terhüket,
megmérgezik a mezőt, s a rétet,
a világra öntve nedvüket.
A nedvük éget, pusztít, s mindent kiöl,
elsárgul a fű, kihalnak a virágok,
s ezek után a végzet kitör.
Sötét felhők áztatják az egész bolygót,
sajna nem állnak meg ennyinél,
nem hagynak, csak torzót.
Rideg idők, gonosz idők járnak,
az emberek szabadulásra várnak.
Mint a foglyok be vannak zárva,
a felmentő reménysugárra várva.
A remény azonban búsan hallgat,
s mindenfelől csak rosszat hallhat.
Gyenge, s gyáva, magába roskadt,
ennyire félve még sosem kushadt.
Rideg idők, kegyetlenség, s halál,
békét az ember már nemigen talál.
Letűntek a régi korok, dicső tettek,
s mind a sötétség örök rabjai lettek.
A sötét erők támadása teljes erővel zajlik,
s bármilyen eszközzel kiirtanák a világot,
folyamatosan ömlesztik gonosz leheletük,
ezzel rothadásra ítélik a sok szép virágot.
Mérget adatnának be valamennyi lénybe
és a pokolba taszítanák le örökre a fényt,
az álmuk egy tökéletes, s totális uralom,
s már nem is próbálják tagadni eme tényt.
A sötét erők támadása végzetesnek tűnhet,
megrettentik a fény lelkeinek a sokaságát,
ám ha a remény sugara nem hal ki végleg,
megállíthatja az aljas sötétség rohanását.
Kakasszó harsan, hamarosan pirkad,
a világra ismét egy újabb nap virrad.
A sötétség árnyainak elmúlt az ideje,
nekik csak éjszaka van igazán sikere.
Éjszaka tombolnak, pánikot okoznak,
mindenfelé bizarr félelmet fokoznak.
Felerősítik a babonákat és a rettegést,
s dübörgővé teszik a halk reccsenést.
Zavarják a nyugodt, pihentető álmot,
a legszebb álomból is szedik a sápot.
Sokakat ki tudnak meríteni reggelre,
s gyakorta frászt hoznak az emberre.
Kakasszó harsan, a vidék ébredezik,
s ez így fog történni biz a végletekig.
A fény tovább küzd, s nem adja fel,
miatta a sötétség hatalomra nem lel.
Sötét felhők szállnak fölénk,
dögkeselyűk gyűlnek körénk.
Érzik a közelgő bűzös halált,
amely nem ismer soha határt.
A sors íme kijátssza a lapjait,
s lezárja az emberiség napjait.
Véget ér, ami eddig csak volt,
minden az elpusztításról szólt.
Mi eddig történt nem számít,
a gonosz háttér biz nem tágít.
Bármi áron a hatalmat akarja,
nincs becsülete, mely zavarja.
Sötét felhők szállnak fölénk,
s villámokat szórnak közénk.
Agymosottá, birkává tesznek
és mindenünket el is vesznek.
Nem marad ezután semmink
és nem élhet tovább senkink.
A remény is feladja a harcot,
így szedhet a gyűlölet sarcot.
Belepi a Sötét a szívet, lelket,
ármánya gonosz talajra lelhet.
Terméketlen, mocskos talajra,
melyet az igaz sosem zavarja.
Elferdít mindent, mit csak lát,
beszennyez virágot, fűt és fát.
Hangosan kacag sikere láttán,
hisz nem más Ő, mint a Sátán.
Lélek nélküli világot szeretne,
mindenki gyötrelmén nevetne.
Lábbal taposná a jót, a szépet,
lerombolná a valósághű képet.
Ám eljön egy lovag az égből,
felállva a kényelmes székből.
Kardjával lesújt és végez vele,
páncélja fekete vérrel lesz tele.
A fejét vesztett pokolra kerül,
a sötétségen át végleg lemerül.
Ismét felragyog a Nap az égen,
a Hold újra szikrázik az éjben.
