Saját alkotásaim
Az izzadtság tengerében fürdenek az emberek,
szenvednek a kínzó hőség pusztító erejétől,
és van gondjuk, problémájuk rengeteg.
Ugyanúgy szenved a természet, s maga az élet,
pusztulnak a növények, ahogy az állatok is,
a manipulált forróság elhozza a véget.
Az izzadtság tengerében elhal a jelen és a jövő,
a remény is fulladozik magára nem találva,
sokan most jönnek rá, a sors cselszövő.
A szegény a felelős mindenért, nem a gazdag,
és ő a hibás a világ valamennyi bajáért,
neki semmit csak úgy nem adnak.
Viselje el a terheket, a hőséget, a szárazságot,
a nagy számlákat, adókat, meghurcolást,
s ne is fogalmazzon meg jókívánságot.
Pláne ne magának, s a többi szegénynek sem,
örüljön, hogy víz nélkül élhet egy darabig,
miközben a könnytől kiszárad a szem.
A szegény a felelős mindenért, ahogy mindig,
miközben az elit húst eszik, pezsgőt iszik,
az ő lelkében már a remény sem izzik.
Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.
Semmi nem mozdul. Fojtogat a forró levegő.
Szenved ember, állat és csontszáraz a legelő.
A hőség tombolva pusztít, leizzaszt, kimerít,
s előbb-utóbb, de biztosan mindenkit kiterít.
Semmi nem mozdul. A csinált forróság arat,
a levegő izzik, perzsel, s fuldokolnak a halak.
A növények kókadoznak, veszélyben a létük,
s joggal érzik azt, hogy senki nem tesz értük.
Bekopogtatott a hőség, s elhozta sokak álmát,
a folytonos izzadást, a kimerítő napokat,
amikért mindenki fejezze ki a hálát.
Örüljenek az emberek, immár nem kell fázni,
a szél is forró, a levegő pedig párás, fojtó,
és így megtanulnak a hűvösre vágyni.
Az éjszakai alvás szabadságra ment egy ideig,
átvette helyét a forgolódás, a féléber lét,
s ezt a legtöbben keservesen viselik.
Bekopogtatott a hőség, s úgy döntött, marad,
azonban nem örökre, csupán csak addig,
míg a ruha mindenkire rá nem tapad.
Hiába csomagolják cukorba ama keserű mérget,
ha a szájban olvadva az előidézi a sanyarú véget.
Hiába ragyog a Nap, ha a sötét vihar ereje nagy,
s az öröm boldog mosolya az ember arcára fagy.
Hiába csomagolják cukorba az élet nehézségeit,
ha a valóság elpusztítja mindenki reménységeit.
Hiába az önteltség és a butaság, értelem nélkül,
mind a pökhendiek, gőgösek, odavesznek végül.
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Sokan küzdenek kínokkal, meg fájdalmakkal,
meg nem értéssel, lenézéssel, bánattal,
és szembesülnek sértő rágalmakkal.
Sokan küzdenek csalódással és lelki sebekkel,
titkos vágyakkal, meg nem élt álmokkal,
s teszik mindezt könnyes szemekkel.
Sokan küzdenek kiábrándultsággal, haraggal,
nélkülözéssel, lemondással és tagadással,
a becsületet nem megvehető arannyal.
Sokan küzdenek békétlenséggel, s vívódással,
reménytelen szerelemmel, kiszolgáltatva,
s a kapcsolatukban állandó civódással.
Sokan küzdenek kínokkal, sebzett reménnyel,
szeretetnélküliséggel, csendes magánnyal,
és eme világon egyre kevesebb eséllyel.
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
Amikor mérgező gombák kerülnek bele a kosárba,
és igyekeznek megbújni a sok ehető között,
akkor az étel nem sikerül túl csodásra.
Amikor mérgező gombák kerülnek le a gyomorba,
akkor bármily finom is volt az ebéd, vacsora,
az étkező fájdalmasan juthat a pokolba.
