Saját alkotásaim
Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
Míg elménk engedi, addig hozzunk döntést,
addig mérlegeljük, hogy mi a jó, a rossz,
s felejtsük el az egónkat és az önzést.
Addig szeressünk, s tegyük meg, amit lehet,
hiszen később, mikor agyunk már kifárad,
az emberek többsége hibáinkon nevet.
Addig nyújtsunk kezet, amíg van még kinek,
és emeljük fel a földről az elnyomottakat,
ám ne is kérdezzük, hogy azt minek.
Mindig harcoljunk az igazságért és a jókért,
ne adjuk fel soha, semmikor, semmiért,
sem pénzért, aranyért, vagy csókért.
Míg elménk engedi, addig lehetünk valakik,
ám amikor a homály leereszkedik reánk,
semmivé válnak vágyaink, s szavaink.
Kifáradva, a hőségtől leizzadva küzdenek sokan,
oly bágyadtan peregnek a percek, s az órák,
ám az élet folyama gyorsan rohan.
Nincs már erő az emberekben, s nincsen kitartás,
tikkadtan pihegve próbálnak árnyékba jutni,
ahol csend van, s nincs zsibongás.
Azonban ott sem leli igazán a helyét soha, senki,
hiszen csupán átmeneti az enyhülés érzete,
s hamar innen is tovább kell menni.
Ilyetén bizony nem könnyű átvészelni a napokat,
a fülledt forróság elveszi az életkedvet is,
kimerítve a kicsiket és a nagyokat.
Kifáradva elhalványulnak az álmok és a vágyak,
a lélek is szenved és sietségért könyörög,
miközben a remények tova szállnak.
