Nyár végi nyugalom, pihentető percek, csend,
a nyüzsgés hónapjai után visszatérhet a rend.
Hallgatnak a madarak, tikkadtak a növények,
igyekeznek túlélni és megmaradni szegények.
Nyár végi nyugalom
Címke: kimerültség
Csuromvizes ruhák
Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.
Semmi nem mozdul
Semmi nem mozdul. Fojtogat a forró levegő.
Szenved ember, állat és csontszáraz a legelő.
A hőség tombolva pusztít, leizzaszt, kimerít,
s előbb-utóbb, de biztosan mindenkit kiterít.
Semmi nem mozdul. A csinált forróság arat,
a levegő izzik, perzsel, s fuldokolnak a halak.
A növények kókadoznak, veszélyben a létük,
s joggal érzik azt, hogy senki nem tesz értük.
Mikor a szemek kívánják
Mikor a szemek kívánják, de a gyomornak nem kell,
ott az a rengeteg finom étel és csak reá várnak,
ám túl sokat kapott belőlük este, meg reggel.
Mikor a szemek kívánják, ám a test inkább pihenne,
pedig ég benne a vágy és a fantáziája sarkallja,
kimerülten, s elmélázva fekszik pihegve.
Mikor a szemek kívánják mindazt, amit meglátnak,
és szeretnék megkapni, birtokolni a sok szépet,
kiderül, a pénztárcával ellenségei egymásnak.
A túlterhelt elme
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony
Lassan ébredt a fáradt Karácsony és fogta a batyuját,
álmatagon rájött, hogy az idén lejárt az ideje,
s ideje bezárni a boldogság kapuját.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony, s mélán álmodott,
tudatában volt, hogy sokaknak szerzett örömöt,
így pihenőre megnyugodva távozott.
Szörnyű az, amikor szenved az ember
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Egy este
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat
Hullafáradtan tenni a dolgunkat nem egy élmény,
ellenkezőleg, maga a kimerítő rémálom,
és nincs igazi boldogság a végén.
Hiába az igyekezet, ha a lélek és a test is kimerül,
a figyelem erősen lankad, a beszéd zavaros,
s szomorú, de semmi nem sikerül.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat, merő szenvedés,
s mikor az ember már azt sem tudja kicsoda,
nem érdekli semmilyen kedvtelés.
Kinek nincs még elege
Kinek nincs még elege a szenvesztő hőségből,
melyben minden perc egy igazi gyötrelem,
és az ember kibújna már a bőréből?
Mikor elfogy az erő és nem lehet hová elbújni,
a légzés is igen nehéz a fullasztó levegőtől,
ez nem fog már sohasem elmúlni?
Kinek nincs még elege mindebből az egészből,
meddig kell még tűrni és meddig kitartani,
s meddig csak álmodni a reményről?
