Saját alkotásaim
Mikor a szemek kívánják, de a gyomornak nem kell,
ott az a rengeteg finom étel és csak reá várnak,
ám túl sokat kapott belőlük este, meg reggel.
Mikor a szemek kívánják, ám a test inkább pihenne,
pedig ég benne a vágy és a fantáziája sarkallja,
kimerülten, s elmélázva fekszik pihegve.
Mikor a szemek kívánják mindazt, amit meglátnak,
és szeretnék megkapni, birtokolni a sok szépet,
kiderül, a pénztárcával ellenségei egymásnak.
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony és fogta a batyuját,
álmatagon rájött, hogy az idén lejárt az ideje,
s ideje bezárni a boldogság kapuját.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony, s mélán álmodott,
tudatában volt, hogy sokaknak szerzett örömöt,
így pihenőre megnyugodva távozott.
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat nem egy élmény,
ellenkezőleg, maga a kimerítő rémálom,
és nincs igazi boldogság a végén.
Hiába az igyekezet, ha a lélek és a test is kimerül,
a figyelem erősen lankad, a beszéd zavaros,
s szomorú, de semmi nem sikerül.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat, merő szenvedés,
s mikor az ember már azt sem tudja kicsoda,
nem érdekli semmilyen kedvtelés.
Kinek nincs még elege a szenvesztő hőségből,
melyben minden perc egy igazi gyötrelem,
és az ember kibújna már a bőréből?
Mikor elfogy az erő és nem lehet hová elbújni,
a légzés is igen nehéz a fullasztó levegőtől,
ez nem fog már sohasem elmúlni?
Kinek nincs még elege mindebből az egészből,
meddig kell még tűrni és meddig kitartani,
s meddig csak álmodni a reményről?
Szívünk csücske, a hétfő, a legkedveltebb nap,
s már reggel, amikor megszólal a vekker,
az emberek sokasága a szívéhez kap.
Mosolygó arccal néznek az órára és készülnek,
és félig még alva indulnak a fürdőszobába,
ahol a tükör előtt állva szépülnek.
Azután fogják a táskáikat, a reggeli elemózsiát,
körbenéznek a lakásaikban, minden zugban,
és ezzel be is fejezik eme ceremóniát.
Irány a munkahely, busszal, vonattal, kocsival,
persze vannak, akik gyalogosan teszik ezt,
felvértezve idegekkel és sok sztorival.
Jöhet végre az élet értelme, a munka végsőkig,
sőt, szakadásig, kimerülésig, igen vidáman,
s ez a nap is jócskán az agyakba vésődik.
Délután, mikor vége a szokásos napi rutinnak,
hazaindulnak a szorgos dolgozók tömegei,
s nekiesnek a sörnek, bornak, pudingnak.
Szívünk csücske, a hétfő, így lesz a nyugdíjig,
az azonban oly távoli, mint a világűr vége,
s addig alattunk, biz a föld is megnyílik.
Ébren álmodik az ember a nagy hőség közepén,
álmodozik egy kellemes, egy hűvös helyről,
és úgy érzi magát, mint egy jövevény.
Ébren álmodik arról, hogy mindez csupán álom,
és neki semmi keresnivalója eme pokolban,
mely mindent bevet, hogy neki fájjon.
Ébren álmodik, miközben csurog róla a sós víz,
amely marja a szemeit, marja az egész testét,
s érzi, e szenvedésbe szakad bele a szív.
Izzasztó napok és gyötrelmes, kínzó éjszakák,
álmatlan forgolódás a tapadó lepedőkön,
ezek kísérnek most minden éjszakát.
A pokoli forróság felőrli a fáradt elmét, lelket,
idegessé, ingerültté és kegyetlenné tesz,
s így még nehezebbé válnak a terhek.
Izzasztó napok, levertség, harag és morcosság,
mind csak szenvedést hoz az emberekre,
ezekre csak a jó hűvös lehet orvosság.
