Eltette hegedűjét a tücsök, elfáradt a nyáron,
immáron pihenni készül, s jöhet a szép álom.
Húzta a nótát kitartóan esténként a parkban,
most végre megágyazhat a járatában, halkan.

Saját alkotásaim
Eltette hegedűjét a tücsök, elfáradt a nyáron,
immáron pihenni készül, s jöhet a szép álom.
Húzta a nótát kitartóan esténként a parkban,
most végre megágyazhat a járatában, halkan.

Egy csodás nap végén aludni készül a Nap,
mára már elfáradt, így békésen lepihen,
ám reggel majd ismét új erőre kap.
Egy csodás nap végén megpihen a vándor,
az állatkerti útján szép élményei voltak,
s ezt az utat megtenné még százszor.

Nyár végi nyugalom, pihentető percek, csend,
a nyüzsgés hónapjai után visszatérhet a rend.
Hallgatnak a madarak, tikkadtak a növények,
igyekeznek túlélni és megmaradni szegények.

Minden perc küzdelem és színjáték az élet,
nem több mint hazug szemfényvesztés,
s egyfajta fanyar mosolya a végnek.
Minden perc küzdelem, fárasztó, tragikus,
az a kevéske öröm benne hamar elszáll,
s ami marad, az szörnyen kaotikus.

Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.

Mindig van választásunk, de sosem könnyű,
igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,
és ha hibázunk, az valami szörnyű.
Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,
akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,
és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.
Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,
az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,
sokszor annyira fárasztó már az egész.

A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.

A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.

Lassan ébredt a fáradt Karácsony és fogta a batyuját,
álmatagon rájött, hogy az idén lejárt az ideje,
s ideje bezárni a boldogság kapuját.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony, s mélán álmodott,
tudatában volt, hogy sokaknak szerzett örömöt,
így pihenőre megnyugodva távozott.

Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
