Saját alkotásaim
Minden perc küzdelem és színjáték az élet,
nem több mint hazug szemfényvesztés,
s egyfajta fanyar mosolya a végnek.
Minden perc küzdelem, fárasztó, tragikus,
az a kevéske öröm benne hamar elszáll,
s ami marad, az szörnyen kaotikus.
Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.
Mindig van választásunk, de sosem könnyű,
igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,
és ha hibázunk, az valami szörnyű.
Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,
akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,
és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.
Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,
az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,
sokszor annyira fárasztó már az egész.
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony és fogta a batyuját,
álmatagon rájött, hogy az idén lejárt az ideje,
s ideje bezárni a boldogság kapuját.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony, s mélán álmodott,
tudatában volt, hogy sokaknak szerzett örömöt,
így pihenőre megnyugodva távozott.
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat nem egy élmény,
ellenkezőleg, maga a kimerítő rémálom,
és nincs igazi boldogság a végén.
Hiába az igyekezet, ha a lélek és a test is kimerül,
a figyelem erősen lankad, a beszéd zavaros,
s szomorú, de semmi nem sikerül.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat, merő szenvedés,
s mikor az ember már azt sem tudja kicsoda,
nem érdekli semmilyen kedvtelés.
Szívünk csücske, a hétfő, a legkedveltebb nap,
s már reggel, amikor megszólal a vekker,
az emberek sokasága a szívéhez kap.
Mosolygó arccal néznek az órára és készülnek,
és félig még alva indulnak a fürdőszobába,
ahol a tükör előtt állva szépülnek.
Azután fogják a táskáikat, a reggeli elemózsiát,
körbenéznek a lakásaikban, minden zugban,
és ezzel be is fejezik eme ceremóniát.
Irány a munkahely, busszal, vonattal, kocsival,
persze vannak, akik gyalogosan teszik ezt,
felvértezve idegekkel és sok sztorival.
Jöhet végre az élet értelme, a munka végsőkig,
sőt, szakadásig, kimerülésig, igen vidáman,
s ez a nap is jócskán az agyakba vésődik.
Délután, mikor vége a szokásos napi rutinnak,
hazaindulnak a szorgos dolgozók tömegei,
s nekiesnek a sörnek, bornak, pudingnak.
Szívünk csücske, a hétfő, így lesz a nyugdíjig,
az azonban oly távoli, mint a világűr vége,
s addig alattunk, biz a föld is megnyílik.
Izzasztó napok és gyötrelmes, kínzó éjszakák,
álmatlan forgolódás a tapadó lepedőkön,
ezek kísérnek most minden éjszakát.
A pokoli forróság felőrli a fáradt elmét, lelket,
idegessé, ingerültté és kegyetlenné tesz,
s így még nehezebbé válnak a terhek.
Izzasztó napok, levertség, harag és morcosság,
mind csak szenvedést hoz az emberekre,
ezekre csak a jó hűvös lehet orvosság.
