Saját alkotásaim
Lenyugodni készül a Nap, mára már végzett,
alvás előtt még megcirógatja az őszi tájat,
amelyet eleddig figyelmesen nézett.
Lenyugodni készül a Nap, fáradt és nyugodt,
ma is igyekezett helytállni, ahogy mindig,
s reméli, a fényéből mindenkinek jutott.
Egy csodás nap végén aludni készül a Nap,
mára már elfáradt, így békésen lepihen,
ám reggel majd ismét új erőre kap.
Egy csodás nap végén megpihen a vándor,
az állatkerti útján szép élményei voltak,
s ezt az utat megtenné még százszor.
A féreg arra ébredt egy varázslatos napon,
hogy szeretne ő lenni a legcsodásabb,
erre vágyott, úgy igazán, nagyon.
Az álmaiban színes lepkeként repült tova,
miközben a szárnyain ragyogott a Nap,
úgy érezte, neki mindenhez van joga.
Hitte, az ura lehet mindennek, a világnak,
érte forog a Föld és érte fénylik a Hold,
s ő az álma a sok gyönyörű virágnak.
A féreg arra ébredt, hogy csakis egy féreg,
nem képes más lenni, erre született,
s a közelébe sem juthat a fénynek.
A vastag bőr az arcon hasznos, ha fúj a szél,
ha tüzesen süt a Nap és ha túl kemény a tél.
Hasznos, hiszen mindig lepereg róla az eső,
ahogyan bármi más is, ez bizony tudvalevő.
Amikor sötét viharfelhők takarják el a Napot,
és az eddigi nyugodt tájat a jég ostromolja,
a természet fájdalmasan kiált egy nagyot.
Amikor sötét viharfelhők tombolnak az égen,
eltakarva a Holdat, s a csillagokat az éjben,
semmi nem tündököl immár a fényben.
A virágok világa egy békés és csodálatos világ,
ahol csak szépség van, nincs harag, sem viták.
Abban a világban nyugalom honol és szeretet,
ott a Nap megcirógat minden szirmot, levelet.
Ragyog a téli Nap, kápráznak a szemek,
hunyorogva látják csupán a világot,
s így úgy tűnhet, minden remek.
Ragyog a téli Nap, szépnek tűnik a jövő,
s talán a remény is magára találhat,
ha a fényből marad még hírvivő.
A mély sötétséggel hadakozni a Napnak is nehéz,
hiszen a sötétség hatalmas és igen kitartó,
a fény ragyogása pedig nem túl merész.
A mély sötétséggel hadakozni kemény próbatétel,
mivel az igen félelmetes és van utánpótlása is,
ezért a fénynek küzdeni kell, a teljes erejével.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,
már jó ideje baktat az erdő fái között,
és e helyen magát nagyon jól érzi.
Miközben halad, felsejlenek az emlékei,
amióta egyedül van, sokkal többször,
rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.
Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,
és a szíve mélyéről a felszínre törnek,
mialatt ő nyögi az életnek a terhét.
Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,
mindaz a szépség, amire vágyakozott,
és nem képes mindezeket felejteni.
Ahogyan az egykori szebb napokat sem,
s az unokái vidám, pajkos kacagását,
értük volt sokszor fáradtan is fenn.
Annak idején fürge volt, sportolt sokat,
szeretet a kertjében tevékenykedni,
mára azonban elment az a fogat.
Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,
a lelke fiatal maradt és küzd tovább,
reméli, egyszer valódi békére lel.
Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,
és bearanyozza majd az utolsó perceit,
de addig is ki fog jönni ide megint.
