Saját alkotásaim
Már semmi nem lesz ugyanolyan többé, soha,
sem a szavak, sem a tettek, sem pedig más,
sokaknak a reményét fújta el a szél tova.
Már semmi nem lesz ugyanolyan, s ez biz fáj,
a szeretet is más ruhát ölt, jóval sötétebbet,
és megváltozik az egykoron gyönyörű táj.
A nyár elköszönt. Fogta a kis batyuját és pá,
már indult is mosolyogva és integetve,
tudva, hogy máshol is várnak rá.
Hátranézve látta, ahogy megérkezett az ősz,
aki morcos arccal mérte végig a vidéket,
és sugárzott róla, mennyire bősz.
Amíg a nyár csupa szép dolgot vitt magával,
jó időt, üdülést és kerti partik emlékét,
addig az ősz nem bírt a bajával.
Hideg, heves széllel érkezett, no meg esővel,
villámlással köszönt be, félelmet keltve,
s lenyomta a vidámságot erővel.
A nyár elköszönt. Vígan fütyörészett, dalolt,
felnézve látta a vonuló madarak seregét,
és esténként a csillagokba karolt.
A nyugati szél összesodorta a mocskot, szemetet,
és elárasztotta velük a falvakat, városokat,
az egész világot, utcákat, s tereket.
Eme szenny belepte a virágos kerteket, parkokat,
bejutott minden élőhelyre, a legkisebb résbe,
s elnyomta a segélykiáltó hangokat.
Fuldoklásra kényszerítette az emberek sokaságát,
akik nem hittek még a saját szemüknek sem,
s így eltűrték a tébolyult rohanását.
A nyugati szél összesodorta a gonoszt, s a rosszat,
az elvetemültséget, a kapzsiságot, az árulást,
a hatalomvágy pedig kitart, élethosszat.
Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,
kiszárítja a földet, lerázza a termést,
s eközben csak keveset szundít.
Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,
nem maga a természet tette ilyenné,
s ami utána marad, az fájdalmas.
Erősen fúj a hideg szél, csendes az esti város,
az utcák üresek, a madarak is alszanak,
a szeretet azonban nem álmos.
Erősen fúj a hideg szél, békesség mindenütt,
a feldíszített fákon ragyognak a fények,
és sokaknak ez fény mindenük.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, a bokrok, a fák,
a hegyek, a völgyek, s a nemrég virágos rétek,
a városok, falvak, tanyák, a mocsaras láp.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, beköszönt a tél,
a szél fúj, az állat és növényvilág pihenőre tér,
s a téli mesék sokasága újfent életre kél.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, az este kacsint,
felragyogtak a csillagok, a Hold útjára indult,
és nyugalom, békesség honol odakint.
A napsütötte vidéken tombol a szél és süvítve rombol,
ledönti lábáról a növények zömét könnyedén,
s úgy csap le rájuk, mint egy erős ostor.
A napsütötte vidéken tombol a szél, s nem csillapodik,
sőt, egyre erősebben pusztítja a terményeket is,
estére a híre eljut, egészen a csillagokig.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, talán a semmibe,
csodás álmok róják az utat és velük tart a lélek,
meglehet, nem jutnak nagyon messzire.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, tétován, remélve,
s miközben a szív titkoltan dobog a szerelemtől,
a szél könnyeket csal, az ember szemébe.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel a napfényben,
és róják az úttalan-utakat, az ismeretlen felé,
megvillannak, majd eltűnnek sebtében.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel, s szép álmok,
szívből jövő vágyak, remények csatlakoznak,
és így együtt lejtenek, sejtelmes táncot.
Közeleg a tél, a nyugalom és az elmúlás évszaka,
hideg szél suhan a fák, s a bokrok között,
lassan már a nappal is csak éjszaka.
Közeleg a tél, az ősz pazar szépsége visszavonul,
az állatok és a növények többsége lepihen,
s a jó idő, egy időre visszaszorul.
