jövő Archívum - 2 / 10 oldal

Az idő vándora

Az idő vándora megfogta a kis batyuját,

s végiggondolta miket pakoljon bele,

mielőtt bezárná a kis háza kapuját.

Pakolni való pedig szép számban akadt,

szerelmek, érzések, vágyak és álmok,

a szíve a bánatba majd beleszakadt.

Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,

ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,

s muszáj mennie egy házzal odább.

Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,

a szeretet emlékét, a béke pillanatait,

nem pedig szemetet és gisz-gazt.

Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,

mégis eltette a fiatalság vidámságát,

és az egészség perceit is az útra.

Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,

a becsületet, tisztességet, az értelmet,

s nem utolsósorban az igaz erényt.

Az idő vándora bekötötte a batyu száját,

elmerengett, milyen csodás volt régen,

körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.

Csomagol már a tél

Csomagol már a tél és fogja a batyuját,

a hamuba sült pogácsát, a papucsát,

s bezárja jeges palotája kapuját.

Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,

s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,

a tavaszt nem állíthatja meg a dér.

Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,

kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,

ám ideje a búcsúzó szavaknak.

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

A hiszékenység és a butaság

A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,

mindennap látogatják az edzőtermeket,

s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.

A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,

igen elégedettek önmaguk fejlődésével,

s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Az igazi barátság kitart

Az igazi barátság kitart az utolsó percig,

kitart akkor is, ha már itt az alkony,

és az ereje a tiszta szívben rejlik.

Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,

minden perc és az összes tett érleli,

összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.

Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,

jóban és rosszban, örömben, bajban,

amíg átadják magukat a fénynek.

Akinek sötét a szíve

Akinek sötét a szíve, annak a lelke is sötét,

ahogy sötét minden perce is az életben,

s nem tudja elfújni a sötétség ködét.

Az ugyanis reá telepedett az elejétől fogva,

megfertőzte az elméjét, minden sejtjét,

és ő maga valójában, önmaga foglya.

Akinek sötét a szíve, annak halott a jövője,

a reménytelenségben fuldoklik mindig,

mint ennek a világnak a cselszövője

Kihagyott pillanatok szállnak

Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,

s velük tart megannyi esély és álom is,

így suhannak a semmibe széjjel.

Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,

hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,

és ők már nem térnek vissza, soha.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Az élet egyfajta akadályverseny

Az élet egyfajta akadályverseny, amely nehéz,

a legelső pillanattól a legeslegutolsóig,

s a végén körvonalazódik az egész.

Ott derül csak ki, mennyire volt sikeres az út,

az út, amelyen folyvást küzdeni kellett,

s melyen a jövő dőlt el, nem a múlt.

Az élet egyfajta akadályverseny és nem tréfa,

vannak benne persze kisebb pihenők is,

ahol kitisztulhat, mi a verseny célja.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31