Saját alkotásaim
A Húsvét szelleme hamarosan tovasuhan,
egykettőre szertefoszlik a csodás álom,
és visszatér a rémség, huzamosan.
Visszavonul a szeretet, lepihen a békesség,
a megértés is búcsút int mindenkinek,
és immár a jóság sem lesz ékesség.
A Húsvét szelleme megcirógatja a lelkeket,
és biztatja őket, ne adják fel a reményt,
igyekezzenek leküzdeni a terheket.
Amikor nem lát a szem, s tompul az elme,
az érzékek az álmokkal aludni térnek,
a reménynek nincs a jövőre terve.
Amikor nem lát a szem és közeledik az éj,
a meggyötört lélek is leteszi a lantot,
s könnyes szemekkel pihenni tér.
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
Csomagol már a tél és fogja a batyuját,
a hamuba sült pogácsát, a papucsát,
s bezárja jeges palotája kapuját.
Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,
s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,
a tavaszt nem állíthatja meg a dér.
Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,
kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,
ám ideje a búcsúzó szavaknak.
Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,
megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,
s örömmel csukjuk le a szemünk.
Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,
feláldoztuk az életünk javát, másoknak,
és hittük, ennek sohasem lesz vége.
Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,
ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,
és nem is harcolunk az igazunkért.
Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,
és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,
holott minden ezen múlott, rajtunk.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
Amikor a fiatalság búcsút int és elköszön végleg,
vele tart az egészség is, mosolyogva távoznak,
ám mindkettőjük megmarad majd, névleg.
Amikor a fiatalság búcsút int, visszaút már nincs,
távoztakor a szépség és ránctalanság tapsolja,
hiszen velük együtt volt ő, igazi nagy kincs.
Elég egy kis áramszünet és az adathalmaz elköszön,
fogja magát, becsomagol, s eltűnik a semmiben,
mindent, mi eddig volt, immáron megköszön.
A bőröndjében viszi a sok titkot, az emberek életét,
a vágyaikat, álmaikat, a reményeiket, óhajukat,
és mindezekkel körbe fogja járni a féltekét.
A rekeszekben ott lapulnak a féltett számlaszámok,
melyeket bármikor eltüntethetnek a támadások,
és nem is adnak vissza soha a drágaságok.
Elég egy kis áramszünet és végleg búcsút int a jövő,
eltűnik mindaz, ami egykoron igen jól működött,
s dörzsölheti a markát a sok gaz cselszövő.
Szomorú a hóember, immár a könnyei is potyognak,
izzad a kalapja alatt a Nap simogató sugaraitól,
és barátai, a szánkók sem nagyon mozognak.
Szomorú a hóember, örömöt kevés ideig okozhatott,
sárgarépa orra is elkezdett konyulni bánatában,
pedig álmában már a varjakkal borozgatott.
Szomorú a hóember, s úgy érzi, a tél cserben hagyta,
az ereje fogytán van, alig bírja tartani a seprűjét,
ám reméli, hátra a boldogság érzetét hagyja.
Könnyeznek a felhők, így siratják el a nyarat,
ily módon búcsúznak el tőle egy jó időre,
s mindeközben vízzel töltik fel a tavat.
A tavat, amely kiszáradt a nagy hőség idején,
és amely már szinte a sivatag másává vált,
kiszáradt növényekkel parányi szigetén.
Szomorúságuk által újra kizöldellnek a rétek,
szerte sarjad a friss fű és a természet éled,
előbb-utóbb a remények is visszatérnek.
Könnyeznek a felhők, az ősz vigasztalja őket,
ígéri, jól meglesznek majd egymás mellett,
és az élővilág végre kicsit hátradőlhet.
