Saját alkotásaim
Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,
s velük tart megannyi esély és álom is,
így suhannak a semmibe széjjel.
Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,
hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,
és ők már nem térnek vissza, soha.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Az élet egyfajta akadályverseny, amely nehéz,
a legelső pillanattól a legeslegutolsóig,
s a végén körvonalazódik az egész.
Ott derül csak ki, mennyire volt sikeres az út,
az út, amelyen folyvást küzdeni kellett,
s melyen a jövő dőlt el, nem a múlt.
Az élet egyfajta akadályverseny és nem tréfa,
vannak benne persze kisebb pihenők is,
ahol kitisztulhat, mi a verseny célja.
Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,
a hosszú kizsigerelése megszűnik,
és újfent teret nyerhet a zöld.
Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,
miután nem lesz, aki eltiporja azt,
és reménytelin folytatja a sort.
A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,
a legapróbb repedésben is fű sarjad,
és ismét burjánzik a növényi lét.
Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,
nem kell már csapdáktól tartaniuk,
s vadászok sem veszik őket észre.
Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,
kialakul az egyensúly eme bolygón,
és különleges csoda lesz belőle.
Az emberi faj után eljő a békesség kora,
kialakul egy szebb világ lehetősége,
s a régit belepi majd az idő pora.
Számtalan pillanat válik köddé az életünk során,
a feledés homálya mindenkire le fog szállni,
van akire csak későn, de van akire korán.
Számtalan pillanat válik köddé, olyan sok emlék,
sorban intenek búcsút a rokonaink, barátaink,
kiket szerettünk, s köztünk voltak nemrég.
Ha jót teszünk valakivel, azáltal jobbak leszünk,
s önmagunkat is jobban meg tudjuk ismerni,
emiatt pedig egyfajta békességre lelünk.
Ha jót teszünk valakivel, a lelkünk újra felderül,
a tudatunk erővel töltődik fel és szárnyra kél,
mielőtt majd a jövőben a feledésbe merül.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Az életünk csupán egy szösszenet az időben,
melyet hol erre, hol arra fúj a sors szele,
és ez nem is fog változni a jövőben.
Az életünk csupán egy szösszenet, túl kevés,
túl rövid, túl bonyolult, s gyakorta nehéz,
sokszor drámai, ám néhanap mesés.
Nem biztos, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő,
sőt, nagy eséllyel már a jelen sem az övé,
hiszen a sors kegyetlen egy cselszövő.
Nem biztos, hogy az élet valós és nem illúzió,
illúzió, amelyben mind szerepet játszunk,
hisz a világ olyan, mint egy filmstúdió.
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
