A vastag bőr az arcon hasznos, ha fúj a szél,
ha tüzesen süt a Nap és ha túl kemény a tél.
Hasznos, hiszen mindig lepereg róla az eső,
ahogyan bármi más is, ez bizony tudvalevő.

Saját alkotásaim
A vastag bőr az arcon hasznos, ha fúj a szél,
ha tüzesen süt a Nap és ha túl kemény a tél.
Hasznos, hiszen mindig lepereg róla az eső,
ahogyan bármi más is, ez bizony tudvalevő.

Csomagol már a tél és fogja a batyuját,
a hamuba sült pogácsát, a papucsát,
s bezárja jeges palotája kapuját.
Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,
s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,
a tavaszt nem állíthatja meg a dér.
Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,
kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,
ám ideje a búcsúzó szavaknak.

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
a magas hegyek között lévő völgyben,
s így újra retteghettek a szarvasok.
Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,
hosszú évek óta hallatják a hangjukat,
s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.
A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,
birkák, kecskék, disznók, meg marhák,
s mindegyikük ettől a falkától fél.
Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,
és nem kegyelmeznek, mohón falnak,
a fogaik nagyon sokszor véresek.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
s a völgyben hagyott pusztításuk után,
mások lettek az esték, a hajnalok.

A hideg hó alatt ott lapul az új élet csírája,
és várja a tavaszt, a szebb időkre pihen,
még nincs koszorú a remény sírjára.
A hideg hó alatt ott lapul jóság, a szeretet,
ott alszanak a vágyak és a szép álmok is,
s ott pihenik ki a fájdalmas sebeket.

Téli estéken, amikor a város mélyen alszik,
és még a csend is csendesen szunyókál,
semmiféle nesz, zörej, nem hallik.
Csillagok vigyázzák a nyugalmat és a békét,
fennen ragyognak már évmilliárdok óta,
s tőlük kapja minden lélek a fényét.
Téli estéken szorgosan dolgoznak az álmok,
a fantáziák segítségével messzire jutnak,
igen hasonlóak, ámde mégis mások.

Másodpercek, percek, órák,
mind a végtelen útját róják.
Sebesen szállnak a széllel,
küzdenek a nyárral, s téllel.
Útjukat nem állhatja semmi,
mindig előre fognak menni.
Adnak örömöt, meg bánatot,
ismerik a galaktikus járatot.
A múlt emléke fennen lebeg,
a jelen szemeink előtt pereg.
A jövő sok kérdőjel, s talány,
az ember ehhez képest parány.
Idő. Sokszor kevés jut belőle,
bárki bármit gondoljon felőle.
Drágább az aranynál, pénznél,
gyorsabb az elménél, fénynél.
Gazdálkodni igen nehéz vele,
a zseb hiába van pénzzel tele.
Mégis elvesztegetik oly sokan,
holott a pillanat nem vár, rohan.
Érzéseket repít szárnyain tova,
ha hibázol sem állhat meg soha.
Érdemtelenekre pazarolni hiba,
efelől nem lehet kétség, sem vita.

Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.

A kiszórt madáreleség odavonzza a sok madárkát,
azok jönnek egyik a másik után, igen éhesen,
és a falatozáshoz nem kötnek szakállkát.
Ízlik nekik a sok finom apró mag, a köles, a búza,
csipegetik is szorgosan, szinte versenyeznek,
és egy ideig mindőjüknek elszáll a búja.
A kiszórt madáreleség sokat segít a kis éhezőkön,
teli beggyel jobban el tudják viselni a hideget,
amíg nem lehetnek újra a zöld mezőkön.

A hangulattalan időben még a remény is szendereg,
a ködfüggöny mögött a csend hangjait hallani,
mozdulatlan a város és alszik a rengeteg.
A hangulattalan időben a Hold ezüstje sem látható,
a csillagok sem ragyognak apró gyémántokként,
és ilyenkor a jókedv sem igazán szárnyaló.

Elégedetten brummog a medve, boldog, víg a kedve,
tele van a hasa, hisz jóllakott az ünnepek alatt,
és a téli álma kezdete sincs már messze.
Elégedetten brummog a medve, még túl hideg sincs,
így kalandozhat az erdőben bogyókat keresve,
tudja, az étel és egy barlang igen nagy kincs.
