Saját alkotásaim
Egy csodás nap végén aludni készül a Nap,
mára már elfáradt, így békésen lepihen,
ám reggel majd ismét új erőre kap.
Egy csodás nap végén megpihen a vándor,
az állatkerti útján szép élményei voltak,
s ezt az utat megtenné még százszor.
Az idő vándora megfogta a kis batyuját,
s végiggondolta miket pakoljon bele,
mielőtt bezárná a kis háza kapuját.
Pakolni való pedig szép számban akadt,
szerelmek, érzések, vágyak és álmok,
a szíve a bánatba majd beleszakadt.
Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,
ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,
s muszáj mennie egy házzal odább.
Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,
a szeretet emlékét, a béke pillanatait,
nem pedig szemetet és gisz-gazt.
Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,
mégis eltette a fiatalság vidámságát,
és az egészség perceit is az útra.
Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,
a becsületet, tisztességet, az értelmet,
s nem utolsósorban az igaz erényt.
Az idő vándora bekötötte a batyu száját,
elmerengett, milyen csodás volt régen,
körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.
Útnak indult a vándor megkeresni a fényt,
jó ideje járta a városokat és a vidéket,
azonban alig talált értelmes lényt.
Mindenfelé gonosz sötétség uralta a teret,
igazán megdöbbent az útján látottakon,
s nem akarta elhinni, hogy ez lehet.
A falvaknak lakóival beszédbe elegyedett,
és szinte érezte, a sötét kezdi elnyomni,
egyre inkább a fény után epedezett.
Nem tudta felfogni a homálynak az erejét,
s egyszerűn megdöbbent a sok ostobán,
végül felkutatott néhány remetét.
Azok elmesélték neki, merre bujkál a fény,
elmondták, mostanában milyen gyenge,
s nagyon sebezhető, ez bizony tény.
Útnak indult a vándor, de sajnos csalódott,
eredménytelenül, s szomorúan baktatott,
végül egy másik világba hajózott.
