Saját alkotásaim
Végül mind meghalunk, történjen bármi,
a létünk lehet igen rövid, netán hosszú,
az örök életre olyan felesleges várni.
Az ugyanis nem létezik, csak a lelkekben,
a vágyakban és az áltató reményekben,
s nem szerepel semmiféle tervekben.
Végül mind meghalunk, oly hiába éltünk,
hiába szenvedtünk és rettegtünk sokat,
s a szívünkben jót hiába reméltünk.
Ez az év legyen szeretetteljes, nyugodt, békés,
emberhez méltó, szíveket megmelengető,
és nem kell soha, semmiféle világégés!
Jusson egészség mindenkinek, s tiszta levegő,
a boldogság és az öröm uralja a napokat,
ne a halálozási hírek legyen a vezető!
Kerüljön méltó helyére a becsület, az értelem,
a tisztesség térjen vissza egykori magához,
és ne érjen senkit, semmikor sérelem!
Ragyogjon az igazság, mint a Nap, a kék égen,
legyenek őszinték az érzések, gondolatok,
s a lelkek leljenek nyugalomra az éjben!
Győzze le a jó a rosszat, a fény pedig a sötétet,
a szabadságunk ne legyen a félelem rabja,
a gonoszt pedig tegye sírba az enyészet!
Szilveszter éjjelén útra kelnek a vágyak,
az álmok, az óhajok, az elképzelések,
és nagy önbizalommal szállnak.
Szállnak a téli széllel a távolba, messze,
s végig bizakodnak valamiféle jóban,
remélve, még nincs minden veszve.
Remélnek, de belül érzik, hogy baj van,
minden tettük, sőt, maga az életük is,
elhalkul, a hangos, háborús zajban.
Szilveszter éjjelén elhiszik, van remény,
ez az éjjel a mesék és a csodák világa,
ám hamar kiderül, az élet kemény.
Csak emlék marad mindaz, mit megéltünk,
az életünk eddigi valamennyi pillanata,
mikor vágytunk, féltünk, s reméltünk.
Emlék marad minden álmunk, s a tetteink,
a titkos szerelmeink, a szép reményeink,
s emlékek maradnak egykori terveink.
Csak emlék marad már, amikor jól voltunk,
amikor nem igyekeztek végezni velünk,
s amikor önmagunkért nem szóltunk.
Az is emlékké válik, mikor ostobán hittünk,
elhittünk mindenféle hamis hazugságot,
és a jót nem sikerült sikerre vinnünk.
Csak emlék marad mindez, s igen szomorú,
annyi mindent elszalasztottunk végleg,
de vár még reánk egy díszes koszorú.
Az ünnep fényei nem mindenkinek ragyognak,
s nem mindenki érezheti a szeretet melegét,
van, hogy bánat jut kicsiknek, nagyoknak.
Az ünnep fényei néha csupán árnyékot vetnek,
árnyékot az elesett és magányos emberekre,
azokra, akik a szeretteikkel nem lehetnek.
Az ünnep fényei a szívekbe új reményt hoznak,
örömmel, s boldogsággal töltik fel a lelkeket,
egy kis időre búcsút inthet a jó a rossznak.
Gondolatban könnyebb tenni a dolgunkat,
könnyebb vágyakozni, meg álmodozni,
és könnyebb irányítani a sorsunkat.
Könnyebb elviselni a reánk kirótt terheket,
a mindennapi gondokat, problémákat,
a fájdalmakat és a szenvedéseket.
Könnyebb bevallani a szerelmet és imádni,
sokkalta könnyebb ölelni, meg ígérni,
mint mindig az igazunkért vitázni.
Gondolatban könnyebb eljátszani a véggel,
és könnyebb félvállról venni a világot,
mert így nem jár következménnyel.
Szavakkal lehet hazudni és tettekkel bizonyítani,
érzelmekkel manipulálni, mindent letagadni,
s a jót a rosszal hasonlítani, viszonyítani.
Szavakkal lehet hazudni, s pont miattuk elbukni,
megtéveszteni könnyű, magyarázkodni nehéz,
az igazsághoz sok akadályon át lehet eljutni.
Ami az egyiknek szép, az a másiknak csúnya,
van, aki a Napot szereti, más a Holdat,
s van, akinek folyamatos a búja.
Van, aki szerelemre vágyik, más gazdagságra,
van, aki sikerre, karrierre, van, aki békére,
s van, akinek fontos a lelke gazdagsága.
Van, aki segítőkész, más pont az ellenkezője,
van, ki szeretettel teli, van, ki gyűlölettel,
és van, kinek vastag a szemellenzője.
Van, aki bátor és van, aki meg túlontúl gyáva,
van, aki bölcsen hallgat, nem szól hiába,
míg másnak túl sokat is jár a szája.
Van, kinek tragikus az élete, másnak boldog,
ki milyen kártyáz húz ki az élet lapjaiból,
hisz nem egyformák az emberi sorsok.
Ahány ember, annyiféle gondolkodás és lélek,
van, kit az értelem vezérel, más hőbörög,
ez így lesz mindig, míg emberek élnek.
Ami az egyiknek szép, az a másiknak nem az,
az ellentétek megmaradnak örök időkre,
és nem lesz mindenki számára vigasz.
Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,
szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,
és az utolsó percig, mindig remélünk.
Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,
az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,
s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.
Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,
boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,
ám sajnos nem találunk valós kiútra.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
