Saját alkotásaim
Csomagol már a tél és fogja a batyuját,
a hamuba sült pogácsát, a papucsát,
s bezárja jeges palotája kapuját.
Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,
s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,
a tavaszt nem állíthatja meg a dér.
Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,
kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,
ám ideje a búcsúzó szavaknak.
Szavak értelem nélkül, beszélgetés fásultan, unottan,
megjátszott érzelmek és elhazudott érzések,
károkozás, lélek nélkül, s nyugodtan.
Szavak értelem nélkül, hideg tekintet, s rideg szeretet,
megkeseredett édes élet, pusztító, sötét világ,
nem hagyják begyógyulni a fájó sebeket.
Rideg világ, ledermedt értelem, s kihűlt szívek,
mindezek sötétségbe borítják a nappalokat,
és megsebeznek minden jó szívet.
Fogságban tartják az amúgy is érzékeny lelket,
amely a tehetetlenségtől rettentően szenved,
s ilyetén, rabként, békét nem lelhet.
Felforgatott életek, s örökös félelemben tartás,
megannyi szétforgácsolt család, baráti kör,
s a végzet felé való erőteljes hajtás.
Rideg világ, s kegyetlen, embertelen folyamat,
milliók vesztét okozza a veszett elmebaj,
mely végül magával ránt sokakat.
Rádöbbenni a valóságra fel nem fogható érzés,
megrázza a lelket, az elmét, az egész embert,
s mindezek után maradhat még kérdés?
A valóság kemény, gonosz, borzalmas és rideg,
kiöli a fantáziát, s elhervasztja a vágyakat is,
ebben az olvasatban a forró Nap is hideg.
Rádöbbenni a valóságra arcul üthet, de nagyon,
és olyan fájdalmakat ereszthet el szabadjára,
melyek a reményt is kiirtják egy napon.
