Föld Archívum - Kiss Gyula versei

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Az eddigi világ

Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,

minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,

végleg a sötét gonosz mocsarába merül.

Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,

vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,

s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.

Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,

ha nem adna fel minden esélyt és reményt,

s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.

A világ valódi arcát

A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,

mivel folyamatosan álarc takarja el azt,

s eme álarcról kérdezni sem merik.

Így halad előre, a régen megtervezett úton,

kopott és szakadt ruhájában bandukol,

miközben mereng a túl sötét múlton.

Megélt már számtalan borzalmat, háborút,

néhanap rátalált egy kevéske örömre is,

s még kérdéses, hová vezet e vándorút.

A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,

nem boldog, látva a történések folyamát,

ez így volt valaha, s most is, a jelenben.

A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,

örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,

ha nem lenne az irányítói által fogoly.

Szemétből van bőven

Szemétből van bőven, sokkal több is, mint kéne,

nagyon felhalmozódott és ellepett mindent,

ideje lenne alaposan kitakarítani végre.

A bolygó egésze fuldoklik a rengeteg mocsoktól,

lassan már nem lehet tiszta élettérre találni,

és az embereknek elege van a mocsokból.

Szemétből van bőven és nincs idő tovább várni,

különben a szemét maga alá temet mindent,

így muszáj lesz eme világon rendet vágni.

A Föld tragédiája

A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,

az a faj, amely a többi lényt eltiporja,

és amelynek a béke nem kell.

Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,

nem kímél senkit, semmit, sohasem,

s mely minden igazságot titkol.

Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,

bemocskolja a vizét, a saját életterét,

s végül mégis elveszíti mindenit.

Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,

a megértésre, a cirógatásra, a szépre,

és bizony képes a kedves szóra.

Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,

egész életében hatalomra vágyakozik,

de a legapróbb történéstől is fél.

A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,

ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,

s az lesz az ő legcsodásabb napja.

Az emberi faj után

Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,

a hosszú kizsigerelése megszűnik,

és újfent teret nyerhet a zöld.

Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,

miután nem lesz, aki eltiporja azt,

és reménytelin folytatja a sort.

A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,

a legapróbb repedésben is fű sarjad,

és ismét burjánzik a növényi lét.

Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,

nem kell már csapdáktól tartaniuk,

s vadászok sem veszik őket észre.

Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,

kialakul az egyensúly eme bolygón,

és különleges csoda lesz belőle.

Az emberi faj után eljő a békesség kora,

kialakul egy szebb világ lehetősége,

s a régit belepi majd az idő pora.

A terméketlen földbe vetett mag

A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,

nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,

a termés esélye így bizony reménytelen.

Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,

és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,

pedig a pallérozatlan elme keveset ér.

A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,

s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,

ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.

Viharos szél tombol

Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,

kiszárítja a földet, lerázza a termést,

s eközben csak keveset szundít.

Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,

nem maga a természet tette ilyenné,

s ami utána marad, az fájdalmas.

Fojtogatja a világot a láthatatlan polip

Fojtogatja a világot a láthatatlan polip, s egyre erősebben,

már évezredek óta átkarolva tartja az egész Földet,

és tapad rá, tébolyodottabbul, eszelősebben.

Fojtogatja a világot a láthatatlan polip és szorítja nagyon,

képes bejutni a bolygó legkisebb zegébe-zugába is,

s így mindent össze tud roppantani egy napon.

A csillagos égen mosolyog a Hold

A csillagos égen mosolyog a Hold a felhők között,

ősidők óta járja a megszokott útját az éjben,

és onnan még, soha meg nem szökött.

A csillagos égen mosolyog a Hold szép kerek arca,

és miközben halad, lekacsint az alvó Földre,

szemeit mindig e kedvenc helyén tartja.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30