gyász Archívum - Kiss Gyula versei

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

Önnön fájdalmát

Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,

maga szenvedi el és maga is viseli,

ugyanakkor a másokét kétli.

Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,

nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,

s csak merengve nézi a sírokat.

A sírokat, melyekben a családja pihen,

melyekben az ismerősei fekszenek,

és képtelen elhinni, van ilyen.

Önnön fájdalmát senki nem feledheti,

nincs rá mód, az vele él, s vele hal,

soha nem fogja őt elereszteni.

Mindenki lelkét gyötörte már

Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,

nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,

s mindig van, amit az ember bánhat.

Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,

nem volt elég segítőkész, sem támogató,

s a lelke pont emiatt olyan viseltes.

Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,

és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,

most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.

Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,

és nem tett meg mindent, amit lehetett,

nem így elkésve, hanem a legelején.

Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,

csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,

mindezt beismerni erő, nem gyengeség.

A megemlékezés fényei

A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,

ilyenkor az emberek önmagukba néznek,

és szeretet árad kicsikben, nagyokban.

Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,

fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,

s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.

Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,

oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,

s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.

A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,

a sírokon virágok, a szemekben könnyek,

s e könnyek megcsillannak a fényben.

A szorgos sírásók ásnak

A szorgos sírásók ásnak, megszállottan, keményen,

hisz az a dolguk, sok és mély gödröt kell ásni,

ám mindnek csakis a pénz jár a fejében.

Az évek során szépen gazdagodott a családi kassza,

nem véletlenül, sokakat kellett ezért elásniuk,

s így gyarapodott eme társulat haszna.

Kontinensnyi lelket szeretnének még föld alá tenni,

és megszabadítani őket az élet nehézségeitől,

sokszor kell még az ásót a kezükbe venni.

A szorgos sírásók ásnak, arcukon flegma mosollyal,

nagyon bizakodnak, hogy nélkülözhetetlenek,

s a gyászt letudják, egy olcsó csokorral.

Tömegek fognak gyászolni

Tömegek fognak gyászolni, a szabadság sírba száll,

s vele tartanak a barátai, a remény és az esély is,

az emberiségre egy sötét, gonosz világ vár.

A koporsóik már régóta készen állnak, rájuk várva,

a hiszékenység és a félelem készítették elő őket,

s a gyávaság fekteti mindőjüket eme ágyba.

Tömegek fognak gyászolni hamarosan, könnyezve,

s már nagyon bánják azokat a napokat, éveket,

amikor siettek engedelmeskedni fejvesztve.

Néma gyász a szívben

Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,

a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,

olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.

Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,

és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,

bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.

Szomorú a szívem

Szomorú a szívem, ahogy most a temetőt járom,

a lelkem tele van emlékekkel, gondolatokkal,

és eközben a szeretteim sírköveit látom.

Lágyan cirógat a napfény, amíg némán haladok,

érzelmek sokasága tör fel a szívem mélyéről,

és egy ideig biztosan szomorú maradok.

Amíg nézem a mécsesekben pislogó apró lángot,

elképzelem, milyen lenne, ha ők még élnének,

és együtt járhatnánk a szilveszteri táncot.

Szomorú a szívem, hisz lassan mind elmegyünk,

elbúcsúzunk sorban, ki hangosan, ki halkan,

és a végtelenben egyesül a szellemünk.

A megemlékezés napjaiban

A megemlékezés napjaiban békésebbek az emberek,

ilyenkor a szeretteik emléke a lelkeikben ragyog,

és a sírokon van virág, s gyertya, rengeteg.

A megemlékezés napjaiban a könnyek patakja árad,

s eme patak lefelé csordogál a szomorú arcokon,

míg forrásuk, a bánat, végleg ki nem szárad.

Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat

Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,

és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,

nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.

Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,

igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,

és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.

Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,

s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,

amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30