Saját alkotásaim
Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,
és milyen volt mielőtt gőgössé vált,
már nem él az igazi valóságban.
Mikor feledi, ő sem több, mint ember,
feledi, amikor nehéz időket élt meg,
s könnyes szemmel ébredt reggel.
Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,
s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,
úgy véli, az isten szerepe a dolga.
Amikor valaki elfeledi, honnan indult,
és többre tartja magát, mint kellene,
azt látja, a baráti köre megritkult.
Senki nem marad olyan, mint volt egykor rég,
nem marad fiatal, fürge, sem pedig erős,
és egyre jobban érzi, közeleg a vég.
Az egykori fénye megkopik, az elméje is fárad,
a megbecsülése kérdésessé válik sokszor,
s mielőtt megszólal, nyel egy párat.
Ha elmegy bulizni, napokig nem lesz önmaga,
a munkahelyen félig alszik, megroggyant,
és ezen már nem segíthet a földanya.
Fáj mindene, sokszor mozdulni sem igen tud,
egyre többször emlékezik vissza a múltra,
és rájön, neki már egyre kevesebb jut.
Kevesebb mindenből, mindenből, ami fontos,
kevesebb a figyelemből és a szeretetből,
eddig hiába is volt szorgos, gondos.
Senki nem marad olyan, mint remélte valaha,
a dédelgetett álmai és a vágyai elhagyják,
s egyre többször kerülgeti a nyavalya.
Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,
hogyan kopnak el az érzékszerveink,
és hogy válik semmivé a jövő.
Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,
egykoron biztosak voltunk valamiben,
ma már csak úgy feltételezünk.
Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,
valaha lehoztuk volna a csillagokat is,
és most meg nincs, ami ne fájjon.
Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,
és nemsokára a végtelen felé tartunk,
ahogy minden álmunk, s tettünk.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
van közöttük színpompás és van sötét,
mind ott nőttek, a tetteink fényén.
Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,
van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,
s olyan is, amelyik mindig megható.
Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,
olyan is, amelyiket megtépázott az idő,
s van, amely elérte a legszebb címet.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,
s velünk köszönnek el létünk végén.
A szeretet a feledésbe merül, ha így megy tovább,
hiszen olyan mértékben ölik ki a lelkeket,
amelyeknél nem igen van alább.
Megsemmisítik a jót, a pozitív érzelmeket végleg,
elszakítanak egymástól családot, barátot,
és fenntartják a látszatot, névleg.
Elidegenítik mindazt, ami egykoron összetartott,
mindazt a szépséget, értéket és tiszteletet,
ami a súly alatt sajnos összehajlott.
Ahogyan összehajlott az erős gerinc és a becsület,
immár a szívek sem mernek megdobbanni,
s így az emberek elveszítik az eszüket.
A szeretet a feledésbe merül, pedig az élet alapja,
nélküle nincs összetartás, s nincs békesség,
ez a főhajtás, a gonoszt emeli magasba.
Az emlékeinket lassan belepi majd az időnek pora,
és hiába reméljük, hogy velünk maradnak,
sokszor eltűnnek a semmibe, tova.
Az érzéseink is velük tartanak, s elhagynak minket,
búcsút intenek, huncutul hátrakacsintanak,
és nem fogják meg többé a kilincset.
Az emlékeinket lassan belepi az a jótékony homály,
amely eltakarja a fájdalmakat, bánatokat is,
s mindezen nem segít a lelki ispotály.
Ha jót teszünk valakivel, azáltal jobbak leszünk,
s önmagunkat is jobban meg tudjuk ismerni,
emiatt pedig egyfajta békességre lelünk.
Ha jót teszünk valakivel, a lelkünk újra felderül,
a tudatunk erővel töltődik fel és szárnyra kél,
mielőtt majd a jövőben a feledésbe merül.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Halványodnak a fények, a Karácsony búcsút int nekünk,
magával viszi a szeretet és a békesség javát,
ám egy év múltán újra itt lesz velünk.
Megmutatta újfent, hogy nélküle annyira más ez a világ,
és valóban, visszatérnek a szürkeség napjai,
s folytatódik a harc, a szokásos viták.
Folytatódik a nélkülözés, az áremelkedés, s a küzdelem,
tovább fojtogatnak a hitelek, az eladósodás,
és az emberek fohászkodnak szüntelen.
Visszatér a közöny, a meg nem értés, a terhek sokasága,
az irigység, a gonoszság és az érzéketlenség,
oly sokan merülnek a bűnök mocsarába.
Halványodnak a fények, az ünnep varázsa elillan hamar,
feledésbe merülnek az ajándékok, az ölelések,
és visszatér a valóságos élet, ami fanyar.
