Saját alkotásaim
Bekopogtatott a hőség, s elhozta sokak álmát,
a folytonos izzadást, a kimerítő napokat,
amikért mindenki fejezze ki a hálát.
Örüljenek az emberek, immár nem kell fázni,
a szél is forró, a levegő pedig párás, fojtó,
és így megtanulnak a hűvösre vágyni.
Az éjszakai alvás szabadságra ment egy ideig,
átvette helyét a forgolódás, a féléber lét,
s ezt a legtöbben keservesen viselik.
Bekopogtatott a hőség, s úgy döntött, marad,
azonban nem örökre, csupán csak addig,
míg a ruha mindenkire rá nem tapad.
Mindig van választásunk, de sosem könnyű,
igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,
és ha hibázunk, az valami szörnyű.
Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,
akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,
és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.
Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,
az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,
sokszor annyira fárasztó már az egész.
A pénztárca és a bankkártya beszélgettek az este,
s megvitatták, hogy melyikük fogyott többet,
miközben mindkettő a másikat leste.
A pénztárca és a bankkártya eléldegéltek szépen,
sokszor kiegészítették egymást, ha kellett,
ám most feltűnt a Karácsony az éjben.
A pénztárca és a bankkártya is a szívéhez kapott,
mostanság nincs egyetlen perc nyugalmuk,
inkább otthagynának már csapot, papot.
Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,
próbára teszi a türelmét és a kitartását,
keresztülhúzva számtalan tervét.
Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,
leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,
amíg végül a szenvedő kiterül.
Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,
nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,
ám nem ez a gond az egyetlen.
Forróság szele suhan a világon szerte,
elbágyaszt és gyakorta beleáll a fejbe.
Lüktetően jelzi, hogy változik valami,
s a Nap sugárzása bizony nem tavaszi.
Kimerít, megéget, s elveszi az energiát,
leizzaszt és nem kímél senki emberfiát.
Nyomában pihegés, nehéz levegővétel,
megdolgozza a torkokat a levegőjével.
Forróság szele járja be amit csak lehet,
s ez ellen az élővilág semmit nem tehet.
Felperzseli a vidéket és a városok porát,
elfújja a nyugodt, pihentető álom korát.
Terhek, gondok, nehéz percek,
tikkasztó hőség, s kínzó napok,
a feszültség a levegőben serceg,
mindenki számára jutnak bajok.
Izzadtság csorog le az állakon,
sokasodnak a kíméletlen órák,
óriási súly fekszik a vállakon,
a sejtek fáradtan az utakat róják.
Leépül a test és kiürül az elme,
riasztó beszédzavar mutatkozik,
az embertől több már nem telne,
nincs pillanata, mikor unatkozik.
Kimerülés taszít a mélység felé,
egyre hevesebben dobog a szív,
bárki tétován állhat a sorsa elé,
a vég tárt karokkal magához hív.
