Saját alkotásaim
Mit ér az ember élete, ha nem lehet szabad,
ha árnyak uralják a léte minden percét,
s ha ebbe a fájó szíve beleszakad?
Ha nem teheti azt, amire az elejétől vágyik,
és nem is kaphatja meg, amiről álmodik,
felfogja-e, a sors vele csak játszik?
Mit ér az ember élete valódi szeretet nélkül,
és mások gondolataival a fáradt fejében,
megéri ebbe belepusztulnia végül?
Agymosó Masa mossa a hiszékeny agyakat,
ezt teszi naponta, rendre, folyamatosan,
és mindig kétszer, az unott szavakat.
Így éri el, hogy a mosásának nyoma legyen,
és mindenki ugyanazt a mantrát hajtsa,
mind a földön, égen, vízen, s hegyen.
Igen szorgosan dolgozik, hisz ez a feladata,
ezért is kapja a pénzét és az elismerést,
hiszi, nemsokára eljön az ő pillanata.
A pillanata, amelyben fennen tündökölhet,
melyben fürödhet, mint a hal a vízben,
és amely által ragyogva üdvözölhet.
Agymosó Masa mossa a fogékony elméket,
s mindazt, amire a megbízói megkérik,
ha kell, rongyot, ha kell, kelméket.
Az emberi emlékezet sokaknál mintha nem is létezne,
igen hamar feledésbe merülnek lényeges dolgok,
míg a valóság és az igazság eltűnnek vérezve.
Az emberi emlékezet olyan, mint egy átszakított rosta,
amelyen akadály nélkül jut át bármi és minden,
miután az agyak irdatlanul át lettek mosva.
A sötétség mágusai illúziót vetítenek az emberiség elé,
mindenféle szemfényvesztő dolgot produkálnak,
és így terelnek mindenkit, a végzetük felé.
Varázsolnak földön-égen, elkápráztatnak éjjel-nappal,
elhitetik azt is, ami még csak soha nem is létezett,
s keresztülviszik a trükkjeiket, tűzzel-vassal.
A sötétség mágusai illúziót vetítenek, szerte a világon,
és igen ügyesen befolyásolják valamennyi elmét,
nem hagyva, hogy a sorból bárki is kiváljon.
A mélységesen elbutított elmék világa, ím megérkezett,
a sötétség leple igen gyorsan és hatékonyan terjed,
ám a gonosz bizony, még így sem elégedett.
Számára az idő nagyon fontos, eredményt akar, hamar,
nem bírja kivárni a természetes folyamatok végét,
és az, hogy még van élet, a számára fanyar.
A mélységesen elbutított elmék világa, az maga a halál,
ahonnan nincs visszaút és nincs esélye a jövőnek,
a remény ott nem mást, csak sírokat talál.
Eltévelyedve az úton, bolyong az egyszeri ember,
lassan fogalma sincsen már semmiről sem,
s éppen ezért lelki nyugalomra nem lel.
Annyi információ bombázza az elméjét naponta,
hogy egyszerűen nem fogja fel, mit kellene,
s pont ezért van mindig sarokba szorítva.
Nem képes rátalálni a Napra, az esőfelhők fölött,
és nem látja meg éjszaka a telihold ezüstjét,
ahogy az igazat sem, a hazugság mögött.
Eltévelyedve az úton semmi nem jó, vagy tiszta,
minden zűrzavaros, ködös, homályba vesző,
és az elvesztett esély biza nem tér vissza.
Hazug alapokon épülnek a magas, hazug falak,
hazug anyagból készülnek az építőanyagok,
s eme hazugságokra nincsenek szavak.
Hazug a talapzat és hazug minden apró részlet,
hazugok a csempék, az ablakok, s az ajtók,
ahogy hazug a tetőszerkezet, s a végzet.
Hazug alapokon fekszik az is, ami nem látszik,
és a hazugságok tengere elmossa a partokat,
amíg a hazug téboly az elmékkel játszik.
A homályzóna mélyén várakoznak a szörnyek,
már ők az urai a hegyeknek, a völgyeknek,
s nekik hajlonganak a fenyők, tölgyek.
Azonban keveslik mindezt, nekik az egész kell,
a legapróbb fűszál, a legpompásabb virágok,
különben sötét lelkük nyugalmat nem lel.
Állandó homályt küldenek a rétekre, mezőkre,
és folyvást leselkednek a figyelő szemeik,
biz senki nem juthat nélkülük előbbre.
Beférkőznek a tudatba, megfertőzve az elmét,
kiölik onnan a pozitív gondolatok esélyét,
s elrabolják az összes rettegő lelkét.
A homályzóna mélyén csak a pusztulás terjed,
s zuhatagként ömlik a gonoszság folyama,
mindez a borzalom sok jót nem sejtet.
