Saját alkotásaim
Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.
Mikor a szemek kívánják, de a gyomornak nem kell,
ott az a rengeteg finom étel és csak reá várnak,
ám túl sokat kapott belőlük este, meg reggel.
Mikor a szemek kívánják, ám a test inkább pihenne,
pedig ég benne a vágy és a fantáziája sarkallja,
kimerülten, s elmélázva fekszik pihegve.
Mikor a szemek kívánják mindazt, amit meglátnak,
és szeretnék megkapni, birtokolni a sok szépet,
kiderül, a pénztárcával ellenségei egymásnak.
A világ hazugságokra épül, a legelejétől kezdve,
becstelenek, ármánykodók formálják azóta,
csapásokat mérve a lélekre és a testre.
Már az alapjában is sok a törött és selejt anyag,
éppen ezért eme világ bármikor összedőlhet,
hiszen az építői legtöbbje igen hanyag.
A világ hazugságokra épül és amiatt pusztul el,
káosz, zűrzavar, rettegés kíséri hanyatlását,
a romjai között, nyugalmat senki nem lel.
Jobb az óvatosság, mint fejjel menni a falnak,
és jobb tájékozódni, mint csapdába esni,
hisz eme világon igen sokan csalnak.
Jobb az óvatosság, mint súlyos sebet szerezni,
sebet a testen, a lelken és a becsületen is,
ennél sokkal jobb nevetni, s szeretni.
Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Kipihenni az ünnepek sorát bizony időbe kerül,
a test és az elme még továbbra is álmodozik,
s a gondok sora egyelőre feledésbe merül.
Kipihenni az ünnepek sorát nem olyan könnyű,
hiszen a jó és a szép emlékek nagyon frissek,
a valóságra ébredés viszont igen szörnyű.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
Számtalan fájó sebet szerzünk az életünk folyamán,
a testünknek, s a lelkünknek is bőven jut belőle,
miközben mélán utazunk a sorsnak vonatán.
Ez a vonat nem áll meg, amíg az út végét el nem éri,
nem is lassít, dübörögve, s gyorsan száguld előre,
hogy ez miért van így, azt az ember nem is érti.
Számtalan fájó sebet szerzünk, kisebbet, nagyobbat,
de bármekkorákat is, muszáj azt kibírni és túlélni,
újabb esélyt, s új reményt adni önmagunknak.
A lélek és a test szabadsága felbecsülhetetlen érték,
a megőrzésük manapság igencsak nehéz feladat,
s a sötétségben nehéz csodálni az ég kékjét.
A lélek és a test szabadsága az aranynál is többet ér,
olyan, mint a ragyogó Nap a viharfelhők között,
s mint az őszi nyugalom, mielőtt ideér a tél.
