Saját alkotásaim
Egyre több helyen gyúlnak ki az ünnepi fények,
varázslatos hangulatot sugároznak szerte,
s ilyenkor az emberek érzőbb lények.
Érzésekkel telítődik a levegő, a boldogság éled,
esténként még a Hold is szebben ragyog,
és a jóra fogékonyabb minden lélek.
Egyre több helyen készülnek valamiféle szépre,
forralt bor illata száll, mesék születnek,
és éjjelente sokan néznek fel az égre.
Édesden alusszák álmukat a szeplőtelen lelkek,
álmodnak mindenféle szépről, csodákról,
s reggelente újfent kihívásokra lelnek.
Velük kel a Nap és boldogan néz szerte-széjjel,
vidáman mosolyogva játszik a felhőkkel,
tudva, a Hold is így járja az útját éjjel.
Ébredezik a Remény, s törölgeti fáradt szemeit,
igyekszik talpra állni a sok-sok alvás után,
és begyógyítani eddig szerzett sebeit.
Az Esély is ásítozik és ezalatt a tetteire gondol,
hányszor, de hányszor segített másoknak,
nem egyszer, nem kétszer, sokszor.
Édesden alusszák álmukat, kiknek igaz a lelke,
akiknek a becsülete tiszta, mint a fehér hó,
s kik nincsenek önmaguktól eltelve.
Elvonulnak a felhők minden óriási vihar után,
és az bármeddig is tartott, bármilyen volt,
a Nap mindig nyert ezen a tusán.
Legyőzte az ellenfeleit, a gaz felhőket sorban,
s azok feladták a küzdelmet mindenkor,
minden esetben, minden korban.
Elvonulnak a felhők, s helyükbe lép a remény,
megdobogtatja a már szinte kihűlt szíveket,
virágokat nyitva a sötétség telén.
Mint apró gyémántok, úgy ragyognak a csillagok,
és az emberek, akik éjszakánként nézik őket,
azt mondják, ott fönt laknak az angyalok.
Ott élnek a szemek elől megbújva, s láthatatlanul,
onnan figyelnek és segítik a bajba jutottakat,
a tudtuk nélkül, kedvesen, számolatlanul.
Mint apró gyémántok, melyek megérintik a lelket,
úgy fénylenek a csillagok a legsötétebb éjben,
s általuk a legelesettebbek is békére lelnek.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
A csillagok útján sétálnak az eltávozó lelkek,
köröttük mindenfelé varázslatos az űr,
s ők remélik, végre békére lelnek.
A galaxisok között hihetetlen az a nyugalom,
ami eddig elképzelhetetlen volt számukra,
s annak, ki idejut, ez igazi jutalom.
A csillagok útján haladva az emlékek szépek,
hisz megszépültek e csodás ragyogásban,
s ebben nem volt részük, amíg éltek.
Az igazi ragyogás betölti a teret, s kitölti a lelket,
magasabb szellemi szintet képvisel mindig,
és általa minden ember békére lelhet.
Befolyásolni tudja a környezetét és ezt a világot,
szebbé téve valamennyi percet, minden órát,
megcirógatva a legapróbb virágot.
Az igazi ragyogás nem fél megmutatni az erejét,
és nem fél kiállni a jó és az igazság mellett,
megtartva az önbecsülését, a szerepét.
Mikor a Nap ébred, s lassan kinyitja a szemét,
kissé még álmatagon néz szét maga körül,
és egy ideig keresi az égen a helyét.
Mielőtt útnak eredne, morcog a felhők között,
ám hamarosan teljes fényében tündököl,
s ott áll a magasban, a világ fölött.
Onnan tekint le a Földre, s közben mosolyog,
míg gyönyörködik, megpillantja a Holdat,
és rákacsint, hiszen ők rokonok.
A Hold visszabólint, jelezve, hogy most látja,
oly ritkán vannak jelen mindketten nappal,
mivel őt az éjszaka nyugalma várja.
Mikor a Nap ébred, mindig vele tart a remény,
s általuk igazán gyönyörű is lehet az élet,
ahogy megírta ezt számtalan regény.
A Nap kertjében állandóan ragyog a fény,
szakadatlan az öröm és a boldogság,
s biztonságban él minden lény.
Mindig zöldek a mezők, szépek a virágok,
harmat csillog reggelente a fűszálakon,
s mindenki másképp látja a világot.
A szeretet őszinte, igaz és oly természetes,
a szerelem forró, tüzes, szívmelengető,
s az igazság soha nem feltételes.
A becsület nem kérdés, s a tisztesség alap,
az itt élők nem szomorkodnak sohasem,
bizony igazak a kimondott szavak.
A Nap kertjében a békesség mindennapos,
maga a lét biztonságos és nyugalmas,
s valamennyi perc varázslatos.
Mikor a Nap lepihen, eljön a csillagok ideje,
fennen ragyognak az éjszaka sötétjében,
s nem zavarja őket a cudar tél hidege.
Olyanok, akár az apró gyémántok sokasága,
játékosan szórják szét ezüstös fényüket,
s nem süllyednek a feledés mocsarába.
Emlékük és szépségük az idők végéig kitart,
túlélik a galaxisok pusztulását az űrben,
s átvészelnek sok csillagközi vihart.
Mikor a Nap lepihen és a csönd is aludni tér,
a nyugalom a békességgel őrségbe indul,
s reggelig visszavonul a haragos szél.
