Saját alkotásaim
Egy csodás nap végén aludni készül a Nap,
mára már elfáradt, így békésen lepihen,
ám reggel majd ismét új erőre kap.
Egy csodás nap végén megpihen a vándor,
az állatkerti útján szép élményei voltak,
s ezt az utat megtenné még százszor.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Anya. Ő az, aki védi a gyermekét egész életében,
aki bármit megtesz érte és aki néha észrevétlen.
Aki megvonja a saját szájától is a falatot, ha kell,
és aki őszinte örömöt, a gyermeke örömében lel.
Aki szívvel szeret, s az utolsó pillanatig támogat,
és aki mindig próbálja megszépíteni az álmokat.
Aki betegen is segít és sokszor erőn felül teljesít,
s aki a legproblémásabb helyzetekben is lelkesít.
Aki felnőttként sem hagy magunkra bennünket,
aki megsimogat és a végsőkig ápolja a lelkünket.
Nem hisszük el, amikor kihuny a ragyogó fénye,
és fájón jövünk rá, mit is jelentett a drága lénye.
Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,
ráadásul az életünk zenéje unalmas,
önmagunkat kis híján elsírjuk.
Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,
melyek örömöt okoztak a lelkünknek,
és alapot adtak mindenféle jónak.
Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,
ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,
és senkivel, soha nem pöröltünk.
Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,
a szemünk fátyolosan látta a napfényt,
és semmi nem volt a megszokott.
Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,
nem tudjuk többé pengetni a húrokat,
s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Halkan járja az idő a végtelennek útját,
közben figyel, tanul és szomorkodik,
látva az emberek jelenét, múltját.
Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,
mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,
mert soha nem bírtak a bajukkal.
Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,
a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,
s az elképzelt győzelem, jutalom.
Mivé tette őket a tudatlanság homálya,
a hiszékenység és az égető gyűlölet,
s a hiábavaló várakozás a csodára.
Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,
vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,
és úsznának a fényben egy keveset.
Szeretnének boldogok lenni és nevetni,
örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,
s a gondokat, bajokat végre feledni.
Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,
s tudja, az az út egy valódi labirintus,
az emberek sorsa meglelni a kiutat.
Ragyog a téli Nap, kápráznak a szemek,
hunyorogva látják csupán a világot,
s így úgy tűnhet, minden remek.
Ragyog a téli Nap, szépnek tűnik a jövő,
s talán a remény is magára találhat,
ha a fényből marad még hírvivő.
A régmúlt emléke most is fennen ragyog,
és szép perceket idéz fel a lelkünkben,
főleg látva, most milyenek a napok.
A régmúlt emléke soha nem válik köddé,
és nem sebez meg úgy, mint ez a világ,
csak sajnos nem élhetjük át többé.
Még ragyognak a fények, ám az idő telik,
gyorsan peregnek az öröm percei,
és ez jól senkinek nem esik.
A meghittség varázsa nem marad sokáig,
szerencsés esetben jövőre is eljön,
azonban hosszú az út odáig.
Még ragyognak a fények, még él a mese,
a szeretet még cirógatja a lelkeket,
és minden szív csordultig tele.
Téli estéken, amikor a város mélyen alszik,
és még a csend is csendesen szunyókál,
semmiféle nesz, zörej, nem hallik.
Csillagok vigyázzák a nyugalmat és a békét,
fennen ragyognak már évmilliárdok óta,
s tőlük kapja minden lélek a fényét.
Téli estéken szorgosan dolgoznak az álmok,
a fantáziák segítségével messzire jutnak,
igen hasonlóak, ámde mégis mások.
