Saját alkotásaim
Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,
és milyen volt mielőtt gőgössé vált,
már nem él az igazi valóságban.
Mikor feledi, ő sem több, mint ember,
feledi, amikor nehéz időket élt meg,
s könnyes szemmel ébredt reggel.
Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,
s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,
úgy véli, az isten szerepe a dolga.
Amikor valaki elfeledi, honnan indult,
és többre tartja magát, mint kellene,
azt látja, a baráti köre megritkult.
Az ember sose legyen kishitű, vállalja magát,
küzdjön a szép álmaiért, önnön vágyaiért,
ám soha ne hárítsa másra a saját baját!
Ne adjon fel semmit, semmit, amiért harcolt,
ami jó neki, a családjának és a hazájának,
legyen bármilyen fáradt, vagy lesarcolt!
Ne tágítson az igazság mellől, bárhogy fájjon,
és ne mondjon le a valódi értékeiről sem,
óvja önmagát, ne maradjon rabláncon!
Az ember sose legyen kishitű, éljen, ne féljen,
és ne rettentse meg a hazugságok áradata,
hagyja, hogy a lelke ragyogjon a fényben!
Felfogni a felfoghatatlant senki nem képes,
hiába is szeretné megérteni a végtelent,
az ember elméje behatárolt, véges.
Felfogni a felfoghatatlant soha nem sikerül,
lehet próbálkozni, igyekezni és tanulni,
mindez sajnos kevés, végül kiderül.
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Egy férfi ül a padon, s mereng magában,
nézi a parkban daloló kis madarakat,
a Nap pihenni készül a határban.
Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,
a lelki szemei előtt látja a szeretteit,
odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.
Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,
egy angyal képében gyengéden átöleli,
és hívja, a végtelenbe vele tartson.
Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,
s már látja is közeledni azt az angyalt,
az órájára néz, itt az idő, mehet.
Akinek sötét a szíve, annak a lelke is sötét,
ahogy sötét minden perce is az életben,
s nem tudja elfújni a sötétség ködét.
Az ugyanis reá telepedett az elejétől fogva,
megfertőzte az elméjét, minden sejtjét,
és ő maga valójában, önmaga foglya.
Akinek sötét a szíve, annak halott a jövője,
a reménytelenségben fuldoklik mindig,
mint ennek a világnak a cselszövője
Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,
hiszen ott szembesülnie kell magával,
s mit a tükörben lát, nem egy csoda.
Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,
s hiába szeretne a legjobbnak látszani,
a tükör megmutatja, hogy csak csaló.
Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,
és önmagának is állítja, ez csak látszat,
hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.
Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,
mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,
s így inkább a sötét hazugságban él.
Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,
már jó ideje baktat az erdő fái között,
és e helyen magát nagyon jól érzi.
Miközben halad, felsejlenek az emlékei,
amióta egyedül van, sokkal többször,
rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.
Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,
és a szíve mélyéről a felszínre törnek,
mialatt ő nyögi az életnek a terhét.
Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,
mindaz a szépség, amire vágyakozott,
és nem képes mindezeket felejteni.
Ahogyan az egykori szebb napokat sem,
s az unokái vidám, pajkos kacagását,
értük volt sokszor fáradtan is fenn.
Annak idején fürge volt, sportolt sokat,
szeretet a kertjében tevékenykedni,
mára azonban elment az a fogat.
Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,
a lelke fiatal maradt és küzd tovább,
reméli, egyszer valódi békére lel.
Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,
és bearanyozza majd az utolsó perceit,
de addig is ki fog jönni ide megint.
