Saját alkotásaim
Csuromvizes ruhák, izzadtság, forró levegő,
elviselhetetlen nappalok, gyötrő éjjelek,
szomjas állatok és kiszáradt legelő.
Pusztuló termőföldek, s víz nélküli patakok,
madártetemek az utak mentén szerte,
és kimerültségtől tántorgó alakok.
Csuromvizes ruhák, orrokat facsaró szagok,
a manipulált időjárás vígan teszi a dolgát,
eközben szenvednek kicsik, nagyok.
Aki elárulja a hazáját, az nem is lehet ember,
csupán egy hitvány és jellemtelen senki,
aki egy normális világban nem kell.
Aki elárulja a hazáját, az a vérpadon végezze,
s az utolsó perceiben is csak szenvedjen,
mielőtt a hóhér vele végleg végezne!
A régi szép múltat sokan sírják majd vissza,
miután rádöbbennek az igazi valóságra,
s mindőjük a keserű könnyét issza.
Miután rájönnek, csúnyán be lettek csapva,
félrevezette őket a felkorbácsolt indulat,
s valamennyiük szentnek hitt atyja.
Mikor az életszínvonaluk gyorsan csökken,
és már a számlák kifizetése is gond lesz,
a haragjuk hamar szárba szökken.
Akkor pedig izzik, pusztít, rombol, tombol,
a lelkükből előtör a bosszú jogos vágya,
és lesújt az árulókra, igen sokszor.
A régi szép múltat az emlékezet visszasírja,
és ha a szenvedés lángja nem alszik ki,
többeknek meg fog ásódni a sírja.
Semmi nem mozdul. Fojtogat a forró levegő.
Szenved ember, állat és csontszáraz a legelő.
A hőség tombolva pusztít, leizzaszt, kimerít,
s előbb-utóbb, de biztosan mindenkit kiterít.
Semmi nem mozdul. A csinált forróság arat,
a levegő izzik, perzsel, s fuldokolnak a halak.
A növények kókadoznak, veszélyben a létük,
s joggal érzik azt, hogy senki nem tesz értük.
Pusztító forróságban szenvednek a növények,
meghajolva, megsápadva szomorkodnak,
miközben esőért esedeznek szegények.
Emberi fül nem hallja meg fájdalmas jajukat,
és gyakorta szenvtelen arccal néznek rájuk,
nem átérezvén a fuldoklásukat, bajukat.
Pusztító forróságban hervadoznak a virágok,
és sárgulnak az egykor zöld rétek, mezők,
a hőség felemészti ezt az egész világot.
Bekopogtatott a hőség, s elhozta sokak álmát,
a folytonos izzadást, a kimerítő napokat,
amikért mindenki fejezze ki a hálát.
Örüljenek az emberek, immár nem kell fázni,
a szél is forró, a levegő pedig párás, fojtó,
és így megtanulnak a hűvösre vágyni.
Az éjszakai alvás szabadságra ment egy ideig,
átvette helyét a forgolódás, a féléber lét,
s ezt a legtöbben keservesen viselik.
Bekopogtatott a hőség, s úgy döntött, marad,
azonban nem örökre, csupán csak addig,
míg a ruha mindenkire rá nem tapad.
Amikor sötét viharfelhők takarják el a Napot,
és az eddigi nyugodt tájat a jég ostromolja,
a természet fájdalmasan kiált egy nagyot.
Amikor sötét viharfelhők tombolnak az égen,
eltakarva a Holdat, s a csillagokat az éjben,
semmi nem tündököl immár a fényben.
Késői a bánat, ha már csörögnek a láncok,
és a remény nem tartja magasba a lángot.
Késői a bánat, ha a lelkek cipelik a jármot,
miközben az ördög nevetve ropja a táncot.
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
A virágok békés világa példa lehetne az embernek,
az ő világuk a valódi nyugalom, a szeretet világa,
holott sokszor a viharoktól ők is szenvednek.
A virágok békés világa egy igazán különleges világ,
ahol megférnek egymás mellett valamennyien,
hiszen tudják, egyikük sem más, mint virág.
