Saját alkotásaim
Mire magához tér réveteg állapotából az ember,
meglehet, hogy már túlságosan késő lesz,
és bizony ő, ezen a világon nem kell.
Mire magához tér, rádöbben, elvették mindenét,
félrevezették, becsapták, végig kihasználták,
s most fizetheti a hiszékenysége hitelét.
Mire magához tér, nincstelen lesz és tehetetlen,
szabadságától megfosztott, mint a rab madár,
mert elhitte, hogy küzdenie lehetetlen.
Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,
amelyben mindenki eljátssza a szerepét,
sok tapsra és valamiféle csodára várva.
Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,
rengeteg benne a szomorúság és a bánat,
ám végül mégis győzhet az élni akarás.
Színház az egész világ, s mindenki színész benne,
valamennyi ember eljátssza a saját szerepét,
anélkül, hogy ennek a tudatában lenne.
A szereposztás ki van osztva, változatos és véges,
sokaknak csupán egy egyszerű szerepe van,
amíg mások szerepe kegyetlen, s véres.
A színpadon mindent el lehet játszani, s bármikor,
ugyanakkor semelyik szerep nem állandósul,
és bármelyik, az emberi lélekre rátipor.
Csalódást okozni nehéz, eme komikus drámában,
a szereplők sokszor fel sem fogják amit kell,
és elvesznek majd a sötétség árnyában.
Színház az egész világ és a színpad, maga az élet,
amelyben soha, semmi nem lehet tökéletes,
s melyben gyorsan száguldanak az évek.
A felszín alatt, a mélyben, forrón izzik a láva,
mindez a felszínen egyelőre nem látszik,
s nem érződik, hogy közeleg a dráma.
Fönt ugyanolyan szürkék a napok, semmi baj,
alant fortyogva kavarog a düh és a harag,
s hamarosan egyre erősebbé válik a zaj.
Eme zaj nem csitul, ellenkezőleg, hangosabb,
a hallatán félelem járja át az élőlényeket,
s ők érzik, menekülni most hasznosabb.
A felszín alatt ősidők óta rettentő erő rejtőzik,
s ott, bezárva várja a megfelelő pillanatot,
amikor az iszonyatos kitörése kezdődik.
Sértődöttség és dacolás gyötri a megsebzett lelket,
amely szenved és nagyot csalódott valakiben,
s míg vérzik a szíve, nyugalmat nem lelhet.
Olyan fájdalmas az ábrándok érintését elveszíteni,
az áhított, s elképzelt vágyakat, remélt álmokat,
s önmagunk hibáit becsülettel szembesíteni.
A duzzogás nem jó megoldás, önbecsapás csupán,
s a látszat, mely szerint mi vagyunk megbántva,
e hazugságot magyarázná meg igen sután.
Sértődöttség és dacolás, oly hiábavaló egy dráma,
kár elvesztegetni rá értékes perceket, s órákat,
mikor helyrehozhatnánk mindent már ma.
Felgyülemlett ideg, rettentő feszültség,
égő kínok, s tengernyi, lelket tépő seb,
őrjöngő vihar dúl az emberi szívekben,
s mi marad, az egy lemoshatatlan heg.
Felgyülemlett ideg, villámok cikáznak,
a legapróbb érintés atomcsapással felér,
robbanás előtti és drámával teli levegő,
s a test minden sejtje a túlélésről beszél.
Zajlik a dráma a világnak színpadán,
a színfalak mögött dőzsölnek az írók,
bábokkal adják elő a tragikus művet,
a háttérben vigadnak az ötlettel bírók.
A bábok hűen követik az utasításokat,
folyamatosan gazdáik kegyét keresik,
sötét illúzióval ámítják a nézők hadát,
ez könnyű, hiszen őket nem szeretik.
A nézőiket soha nem tartották sokra,
ők csupán megtűrt, s lenézett lények,
hamarosan nem is lesz szükség rájuk,
s mindezt egyre bizonyítják a tények.
A nézőik jó része biza nélkülözhető,
létre sem kellett volna jönniük soha,
s ők, a bábok tisztában vannak vele,
e tömegnek nem is maradhat nyoma.
Zajlik a dráma a végzet darabjában,
megosztva mindazokat, akik látják,
a tragédiát írók dúsgazdagok lettek,
s a teljes lét fölötti uralmat vágyják.
Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.
Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.
A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.
Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.
Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.
Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.
