Saját alkotásaim
Hiába csomagolják cukorba ama keserű mérget,
ha a szájban olvadva az előidézi a sanyarú véget.
Hiába ragyog a Nap, ha a sötét vihar ereje nagy,
s az öröm boldog mosolya az ember arcára fagy.
Hiába csomagolják cukorba az élet nehézségeit,
ha a valóság elpusztítja mindenki reménységeit.
Hiába az önteltség és a butaság, értelem nélkül,
mind a pökhendiek, gőgösek, odavesznek végül.
Az élet rémálmok sora, melyek nem érnek véget,
s nem hagynak nyugodni senkit, amíg csak él,
és kitartanak, míg el nem jön a végzet.
Rengeteg a csalódás, mely gyötri a szívet, elmét,
és számtalan a teher, amelyet viselni muszáj,
ha az ember meg akarja valósítani a tervét.
A sors sokszor könyörtelen, nem igen kegyelmez,
elveheti azt a kevés jót is, ami örömöt okoz,
s eközben megkínoz és fegyelmez.
Az élet rémálmok sora, sokszor nyugalom nélkül,
küzdeni ez ellen kitartással, s reménnyel lehet,
a szeretet az, ami elhozza a békét végül.
Minek is örüljünk? Talán a forró levegőnek,
amely árt a növényeknek, az állatoknak,
a felnőtteknek és a csecsemőknek?
A sok rossznak, mely naponta kínoz, gyötör,
tönkreteszi a megszokott életünket most,
és csak egy vár reánk, a sírgödör?
A rengeteg aljasságnak, amit reánk öntenek,
nem kímélve senkit, soha és semmikor,
s mindig a fejünk felett döntenek?
Az állandó hazugságok árjának, amely butít,
kiöli az elmét, az értelmet és a lelket is,
s folyamatosan egymás ellen uszít?
Minek is örüljünk? Egy jogok nélküli létnek,
melyben bármikor eltiporhatnak minket,
tényleg ez kell a hiszékeny népnek?
Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,
igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,
s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.
Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,
fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,
és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.
Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,
az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,
és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.
A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,
sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,
semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.
Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,
a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,
s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.
A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,
s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,
ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.
Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,
mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,
könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.
