pusztítás Archívum - 3 / 13 oldal

A tél hidege idején

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,

a magas hegyek között lévő völgyben,

s így újra retteghettek a szarvasok.

Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,

hosszú évek óta hallatják a hangjukat,

s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.

A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,

birkák, kecskék, disznók, meg marhák,

s mindegyikük ettől a falkától fél.

Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,

és nem kegyelmeznek, mohón falnak,

a fogaik nagyon sokszor véresek.

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,

s a völgyben hagyott pusztításuk után,

mások lettek az esték, a hajnalok.

Az eddigi világ

Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,

minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,

végleg a sötét gonosz mocsarába merül.

Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,

vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,

s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.

Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,

ha nem adna fel minden esélyt és reményt,

s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.

Az orkok ragaszkodnak

Az orkok ragaszkodnak a magas várukhoz,

és az azt körülvevő mitikus sötétséghez,

amely illeszkedik gonosz vágyukhoz.

A vágyuk az emberek világa fölötti uralom,

a káosz teremtése és a félelem keltése,

a pusztítás mámora nekik jutalom.

A sötétség leple alatt állandóan támadnak,

véres, habzó szájjal sújtanak le a világra,

az emberek semmi jót nem várhatnak.

Ha nem küzdenek, az orkoké lesz a diadal,

ha rettegnek, még a reményük is elvész,

és túlontúl hamar véget ér a viadal.

Az orkok ragaszkodnak a lopott javakhoz,

a könyörtelen, kegyetlen hatalmukhoz,

ám végül a végzet nekik is harangoz.

Készül a fekete leves

Készül a fekete leves, már jó ideje főzik,

s van benne minden, ami csak kell,

a recept titkát ősidők óta őrzik.

Van benne ámítás, hitegetés, hazugság,

szemfényvesztés és félelemkeltés,

no meg egy nem létező valóság.

Van benne gonosz ármány, ártó métely,

mérgekbe áztatott mézesmadzag,

és lelkeket kiölő, örök kétely.

Készül a fekete leves, van belőle bőven,

nem is győzik megenni az emberek,

pedig adagolják ki nekik bőszen.

A béke az az út

A béke az az út, mely nem a pusztulásba visz,

s amely képes lehet megvédeni az életet,

akkor is, ha mindenki másban hisz.

Béke nélkül a remény egy elveszett gyermek,

egy gyermek, mely megpróbál előrejutni,

ám vannak előtte csapdák, vermek.

Béke nélkül a gonosz csak dőzsöl és vígan él,

s egyfolytában tömi a feneketlen zsebeit,

hiszen nincs semmi sem, amitől fél.

Hitvány hordája kiszolgálja és fejet hajt neki,

áldozatul felkínálják számára a mindent,

s ebben a gonosz mindig örömét leli.

A béke az az út, amelynek a végén vár a fény,

a fény, amely beragyogja a lelket, a szívet,

és amiről ábrándozik sok emberi lény.

Valamiben reményt lelni

Valamiben reményt lelni egyre nehezebb,

egyre inkább fogyatkozik a józan ész,

s az értelem is jelentősen kevesebb.

Tömegek nyögik a hitványak gaz uralmát,

a hazugságaikat és az elnyomásukat,

hisz ezért kapja mind a jutalmát.

Elveszik és ellopják a kisemberek pénzét,

káoszt teremtenek a terveik szerint,

s elhozzák nekik a háború rémét.

A szabadságot véres csizmákkal tapossák,

mindenféle emberi jogot eltipornak,

és ezt szenvedi meg a lakosság.

A józan vélemények a szemétre kerülnek,

és miközben az emberek rettegnek,

addig a bűnösök kéjbe merülnek.

Amíg ők dúskálnak a javakban, pénzben,

s a bankszámláik kövérre dagadnak,

rengetegen szenvednek a létben.

Valamiben reményt lelni lehetetlen álom,

és míg az emberiség némán csak tűr,

addig a nyakára záródik a járom.

A szenvedések tengerén

A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,

milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,

s míg a vihar tart, pusztít, rombol.

A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,

ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,

a számukra sokkalta több az esély.

A szenvedések tengerén még a remény is elhal,

víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,

hisz a félelem minden lelket felfal.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Álomban tartva a világot

Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,

hisz míg édesden alszik és csak horkol,

nem érzi, mekkorát fog zuhanni.

Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,

ahonnan nem tud visszamászni majd,

s nem nézhet fel a tündöklő égre.

Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,

és mennyire kihasználták őt az altatói,

miközben önmagára nem vigyázott.

Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,

bármit, bármikor és az egész világgal,

és így fog elveszni az élet, ennyi.

Szeretetet hirdetni karddal

Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,

még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,

és bár hihetetlen, de van ilyen.

Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,

akik főzik, mindenkinek adnak belőle,

és így jön el a jövőnek halála.

Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,

és elvakítva a szemeket örök időkre,

így felemésztve eme világ lelkét.

A jóság és a remény virágait levágják rendre,

az igazság bálái mind a tűzben égnek,

ezzel kényszerítik a szót csendre.

Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,

könnyű vele lesújtani a valóság fejére,

és az élőkre ez egy nagy csapás.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31