Saját alkotásaim
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,
hisz míg édesden alszik és csak horkol,
nem érzi, mekkorát fog zuhanni.
Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,
ahonnan nem tud visszamászni majd,
s nem nézhet fel a tündöklő égre.
Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,
és mennyire kihasználták őt az altatói,
miközben önmagára nem vigyázott.
Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,
bármit, bármikor és az egész világgal,
és így fog elveszni az élet, ennyi.
Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,
még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,
és bár hihetetlen, de van ilyen.
Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,
akik főzik, mindenkinek adnak belőle,
és így jön el a jövőnek halála.
Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,
és elvakítva a szemeket örök időkre,
így felemésztve eme világ lelkét.
A jóság és a remény virágait levágják rendre,
az igazság bálái mind a tűzben égnek,
ezzel kényszerítik a szót csendre.
Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,
könnyű vele lesújtani a valóság fejére,
és az élőkre ez egy nagy csapás.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,
az a faj, amely a többi lényt eltiporja,
és amelynek a béke nem kell.
Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,
nem kímél senkit, semmit, sohasem,
s mely minden igazságot titkol.
Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,
bemocskolja a vizét, a saját életterét,
s végül mégis elveszíti mindenit.
Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,
a megértésre, a cirógatásra, a szépre,
és bizony képes a kedves szóra.
Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,
egész életében hatalomra vágyakozik,
de a legapróbb történéstől is fél.
A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,
ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,
s az lesz az ő legcsodásabb napja.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
és beborítja a sötét szenny, meg a méreg,
a friss oxigént a halaktól elveszi.
A halak fuldokolnak, s levegőért kapkodnak,
nem értik, mi történik, mi lett a vizükkel,
és az uszonyaikkal csapkodnak.
Ám hiába minden, egyre zavarosabb a vizük,
homályosul a látásuk, s fogy a reményük,
lassan elhal a túlélésbe vetett hitük.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
elvész a jövő és elvész a halak élettere is,
s ezért az élet már az esélyt temeti.
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
A manipulált időjárás lesújtott, tört és zúzott,
tetőket bontott le, fákat tépett ki a földből,
sok település a lezúduló vízben úszott.
A manipulált időjárás lesújtott és nem kímélt,
volt, ahol jéggel is jutalmazta az embereket,
s versenybe szállt, a ki is az erősebb díjért.
A növények néma sikolya nem ráz meg senkit,
mivel a fülnek nem hallható és nem zavaró,
így az embereknek ez nem jelent semmit.
Eközben a szerencsétlen növény fél és reszket,
látja, hogy letépik a rokona leveleit, ágait,
s ő eközben végig tehetetlenül szenved.
Amikor pedig rá kerül a sor, hiszi, eljött a vég,
érzi a bántalmazó kezeket, kínzó fájdalmat,
és rettegve könyörög, hagyják élni még.
A növények néma sikolya mindig az is marad,
néma, mely nem rengeti meg eme világot,
e világot, amely a pusztulás felé halad.
