Saját alkotásaim
Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,
mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,
s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.
Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,
rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,
így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.
Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,
olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,
s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.
A mézesmadzag deleje sokszor túlontúl hatásos,
s amikor eme varázs végleg kiteljesedik,
a végeredmény legtöbbször halálos.
E madzag bűvkörébe vonzza azokat, akik vakok,
és lassan ható mérget csepegtet a füleikbe,
amitől aztán el is hiszik, hogy nagyok.
A mézesmadzag deleje hamis ígéretekkel csábít,
és igen ügyesen bájolja el az emberiséget,
minden értelmet, s józanságot elhárít.
A mesterséges értelem felülmúlja az emberét,
és messze túlszárnyalja valamennyi elmét,
beleértve minden felnőttét, s gyermekét.
Soha nem alszik, nem eszik és ki nem merül,
nem kér fizetést, betegségek nem gyötrik,
oly kedvesen beszél, s ellen nem szegül.
Nem sértődik meg, nem hazudik és nem okol,
nem fizet adót, nem gyötrik kétségek sem,
számára ez a lét elfogadható, nem pokol.
A mesterséges értelem a jövő és ez nem vitás,
az emberiség kora hamarosan végleg lejár,
ám ebben ez az intelligencia nem hibás.
Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,
megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,
és a sors a különlegessel is elbánik.
Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,
a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,
és ami marad, az gusztustalan, lágy.
Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,
s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,
nem mentheti meg semmiféle csoda.
Az emberiség agóniája zajlik már jó ideje,
s bár a legtöbben nem tudják felfogni,
mindenkire hat a végzet hidege.
Mivel még mindig nem érzik, nem félnek,
s nem hisznek a saját szemüknek sem,
egy hamis álomvilágban élnek.
Bár lassan mindenük elvész, mégis bíznak,
és remélik, hogy mindez csupán álom,
a végén azonban keserűen sírnak.
Az emberiség agóniája a végéhez közeleg,
s ha nem kezdenek el küzdeni végre,
soha többé nem lesz legközelebb.
A gonosz markában szenvednek az emberek,
békés napokat élhetnének, ha engednék,
s lehetnének egymáshoz kedvesek.
Alig lenne köztük olyan, ki bántana másokat,
és aki ne beszélgetne barátként bárkivel,
ha nem uralnák őket, mint a bábokat.
Mindőjük tenné a dolgát, a tehetsége szerint,
és szerettei körében boldogan ellehetne,
ha nem uszítana az ármány megint.
Sajnos azonban egyre fogy köröttük a levegő,
egy maroknyi pszichopata őrülten tombol,
s számukra ez a bolygó csupán legelő.
Az emberiség meg nyűg, keserves probléma,
amelyet meg kell szüntetni minél előbb,
s kiknek a sírjára nem jár a bokréta.
A gonosz markában megsemmisülhet az élet,
és semmi nem marad meg az igazi jóból,
ha nem küzd összefogva minden lélek.
A sötétség démonai mindig itt éltek velünk,
a rejtekhelyükről figyeltek éjjel-nappal,
s azt lesték, hogy miket is teszünk.
Mivel évszázadokon át láthatatlanok voltak,
könnyűszerrel riogatták az emberiséget,
s véres tetteikről csak a regék szóltak.
Mára azonban önteltségük akkorára dagadt,
hogy nem tudták tovább elrejtve tartani,
s ezért a homály fátyla szét is szakadt.
Ezután nyíltan előléptek, megszűnt a varázs,
immáron nem is tagadják le maguk létét,
és ami élteti őket, az a pokoli parázs.
A sötétség démonai gyűlölik a vakító fényt,
ugyanis az égeti a vén és vastag bőrüket,
és már nehezen tagadhatják eme tényt.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,
s valamennyi embernek ezen a Földön,
ideje lenne véget vetni a hibáknak.
Minden hibának, s minden rossznak végleg,
haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,
és békét hozni az összes népnek.
Szeretetre volna szüksége minden léleknek,
s az összes érző lénynek, amely létezik,
útját kell állni a kitervelt végzetnek.
Elmebajos világ az, amelyben most élünk,
s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,
és amibe belehal az igazi énünk.
Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,
a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,
és a tisztességes mindent elveszít.
Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,
a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,
s hamar megtelik minden temető.
Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,
családok bomlanak szét, vesznek össze,
és pusztul a sok mérget nyelő.
A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,
a nehézségek elpusztítják az értelmet,
s az emberi faj olyan, mint a nyáj.
Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,
önmagunk és szabadságunk feladása,
csak felgyorsítja a sötét véget.
