Saját alkotásaim
Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.
Az igazságot kimondani sokan nem merik,
mert félnek attól, hogy visszaüt reájuk,
és akkor a lelki békéjüket nem lelik.
Legtöbbször félnek szembesülni magukkal,
az egész életükkel és a csalódásaikkal,
a tengernyi gondjukkal, s bajukkal.
Félnek belátni a kudarcaikat és a hibáikat,
tagadják a szerelmeiket is, a vágyaikat,
s pláne letagadják a vesztes vitáikat.
Képesek letagadni a legszebb álmaik sorát,
s tagadják azt, milyen szerencsétlenek,
miközben folyvást várják a csodát.
Az igazságot kimondani soha nem könnyű,
igaz becsületet és gerincességet igényel,
és sokaknak ez a gondolat is szörnyű.
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
Hogyan lehet túllépni a csalódások tömegén, vajh hogyan,
és miképpen lehet feldolgozni az érzelmi sebeket,
létezik, hogy ebből bármiféle jó is fogan?
Hogyan lehet túllépni a csalódások tömegén, mily módon,
s miként csökkenthető az a sok fájdalom, sérelem,
van esély, hogy az élet másról is szóljon?
Az emberi sors a legtöbbeknek bizony nehéz,
szinte végig teher, munka, kihasználtság,
s igen ritka, mikor a szerencse benéz.
Az élet nem egyszerű, leginkább csak dráma,
véget nem érő színdarab, tragédiákkal teli,
s csak nagyon nehezen szedhető ráncba.
Persze vannak időszakok, mikor kisüt a Nap,
szelíden cirógat a szellő, nyugodt minden,
és a lélek egy kevéske időre pihenőt kap.
Az emberi sors legtöbbször túlontúl kemény,
csalódások sokasága, betegségek és kínok,
néhanap azonban bekacsint a remény.
Kinek ne fájna valami ebben a világban,
és kinek nem telt még be az a pohár,
miközben megküzd a vitákban?
Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,
akire nem mosolygott rá a szerencse,
s nem kapott még hideget-meleget?
Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,
amely képes lenne kiirtani a világot,
és fenntartja a hazug bűvöletet?
Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,
és nem alázták meg, nem nyomták el,
míg odafönt tartottak a tivornyák?
Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,
van, aki ne érezné, hogy kihasználják,
és közben elpárolognak a javai?
Az élet rémálmok sora, melyek nem érnek véget,
s nem hagynak nyugodni senkit, amíg csak él,
és kitartanak, míg el nem jön a végzet.
Rengeteg a csalódás, mely gyötri a szívet, elmét,
és számtalan a teher, amelyet viselni muszáj,
ha az ember meg akarja valósítani a tervét.
A sors sokszor könyörtelen, nem igen kegyelmez,
elveheti azt a kevés jót is, ami örömöt okoz,
s eközben megkínoz és fegyelmez.
Az élet rémálmok sora, sokszor nyugalom nélkül,
küzdeni ez ellen kitartással, s reménnyel lehet,
a szeretet az, ami elhozza a békét végül.
