Saját alkotásaim
Magunkba nézni legtöbbször nehéz nagyon,
mivel szembesülnünk kell a tetteinkkel,
s a hibáinkkal is, ugyanazon a napon.
Lelkünk mélyében izzik az igazság parazsa,
s bármikor fellobbanhat ismét és újfent,
és jobban fog égetni, mint valaha.
Szörnyen súlyos teher a hibánkat beismerni,
pedig anélkül meglehet végleg vesztünk,
és ideje lenne mindezt felismerni.
Magunkba nézni olyan rettenetesen kemény,
ám ha végre megtesszük tiszta lélekkel,
talán ismét miénk lehet a remény.
Hazugságok hálójában vergődik manapság a világ,
a sötétség ellepi a lelkeket, lebénítja a szíveket,
s feltörnek erőteljesen a mélyből a hibák.
A hibák, melyek megmutatják az ember gyengéjét,
rávilágítanak a hiszékenységére, a butaságára,
s maradandóan megfertőzhetik az elméjét.
A csapból is folyik a méreg, gyilkosan, keményen,
nem kegyelmez senkinek, nem ismer kíméletet,
s átgázolhat valamennyi szép reményen.
Átgázol emberek millióin, s eltiporja a létet magát,
nem kímél sem nőt, sem férfit, sem gyermeket,
igyekszik elhallgattatni az igazság szavát.
Hazugságok hálójában fuldoklik a lét, s az értelem,
kínzóan szenved a becsület és a tisztesség java,
ám a gonoszok hatalma sem lehet végtelen.
Az élet mulandó, nehéz, s oly törékeny,
fennen ragyog, majd eltűnik a sötétben.
Eltűnik, s az emlékét elfújhatja a szellő,
e történet ismétli önmagát, s újfent eljő.
Eljő és eljátssza ugyanazokat a hibákat,
s megismétli a soha le nem zárt vitákat.
Nem tudja levetkőzni a múltat, a jelent,
és folyamatosan újabb kihívást teremt.
Az élet mulandó, s a legtöbbször kemény,
egy valami tartja a magasban, a remény.
A lelkek ereje és a vágyak tüze táplálja,
míg ismételten el nem lobban a fáklyája.
Amíg élünk, van lehetőségünk korrigálni dolgokat,
van esélyünk jobbá tenni a rosszat, a hibákat,
s akad alkalmunk tenni valami fontosat.
Addig nem nyugodhat a lelkünk, míg valami bántja,
s nem pihenhetünk a karosszékben hátradőlve,
hisz az eszünk folyvást a legjobbat vágyja.
A szívünk azt sugallja, hogy soha nem adhatjuk fel,
és legyen bármilyen nehézség, vagy tragédia,
tudjuk, hogy a végéig küzdenünk kell.
Amíg élünk, ki vagyunk szolgáltatva eme világnak,
az érzéseink gyakorta másra, s jobbra vágynak,
nem adhatunk esélyt sohasem hibáknak.
Az igazság fáj és ezért félnek tőle sokan,
s nem akarják elismerni a valóságot,
miközben az idő sebesen rohan.
Könnyebb a szemeket lesütni, nem látni,
mint elismerni a sajgó gyengeséget,
s a nem létező hamisságra várni.
Nehéz elismerni a hibákat, a tévedéseket,
s elfogadni a valóság igazi mivoltát,
elhallgattatva a biztos tényeket.
Egyszerűbb letagadni azt, mi nem tetszik,
s elhessegetni az önvád maró kínját,
hisz a léleknek ez jobban fekszik.
Ki hibázott, s nem létezik a számára kiút,
mivel meggondolatlanul tett valamit,
oda lett a jövője, s marad a múlt.
Az igazság fáj, gyakorta éget, mint a tűz,
elviselhetetlenül gyötörhet, kínozhat,
s bárkit a szenvedés mezejére űz.
Az időben vihar támadt,
kavarogva, fájón kering,
a sok rosszba belefáradt,
bedühödve harcol megint.
Agymosottak róják az utat,
balgán, s bégetve haladnak,
nem találnak ebből kiutat,
saját vesztükbe szaladnak.
Kialudt az értelem lángja,
néhány szikra még maradt,
végzetüket senki se szánja,
lelkük darabokra szakadt.
Míg hibáikból nem okulnak,
kapják a csapásokat rendre,
a szakadék szélére szorulnak,
s hiába is vágynak a csendre.
Az idő nem bocsát meg soha,
nem feledheti a sötét múltat,
emlékei nem illannak el tova,
a józan észen igen sok múlhat.
A jelen és a jövő is háborog,
beleborzong-e csodás világ,
a szenny gyakorta rácsorog,
mégis nyílni fog a sok virág.
